Minden reggel újra meg újra át kell törni a hűvös kavicsrétegen, holt agyagon, sárgaföldön, hogy az eleven, meleg csírához elérjünk; déltájt pedig már megképződik bennem a gondolat, hogy értenem kell a szóból, a hallgatásból, s nem szólnom, hallgatnom kívánatos.
Nagyra vágyom („a költő annak örülne a legjobban, ha szavak nélkül fejezhetné ki a gondolatot” — különös beismerés ez); a legmagasabb szintű ismeretek, a nagy képlet áhítatos keresése közben egy bizonyos hűvösség az eszményem: templom, amely mindössze környezetül szolgál a szenvedélynek, de nem szól, nem avatkozik közbe, mint a heisenbergi szemlélő, aki pusztán a megfigyelés tényével megváltoztatja vizsgálata tárgyát, annak viselkedését és működését.
Mondják olykor, hogy az új vallás ördögöket farag a régi istenekből — ám akkorra már valójában ördögökké is váltak talán. „A saját szádból veszem az ítéletedet; elfogott az undor a saját cselekedeteidtől, amikor azokat másoktól láttad” — szólhat így az, aki saját teremtményétől iszonyodik? Néha megnézem a karomból kivágott bőrdarabot a formalinban ázva, és megnyugszom. Mi több, majdhogynem szentimentálissá válok.
Porvihar közeleg ismét. Csak az erős boldogul, de azonnal hódít is — dehogy teremtettünk egyenlőnek.
Krisztus sötétjében jól látom: isten gyűlöl minket.
új kommentek