Ne mondja nekem senki, hogy ez vagy az a valaki vagy valami korrupt, amikor ő maga is aktívan dolgozik azon, hogy ez így legyen. Az oldószer, ez a fényes sötétségfolyam, ez a szűkkeblű akarattömeg az elmúlt hetekben sok mindent megmutatott nekem. Tudom, hogy lesz itt egy kéz, és a lélek, szűken vett értelemben. De ha ilyen esetekben nem is tévedhetek, az nem lehetséges esetleg, hogy narkózisban vagyok? Ha abban vagyok, és ha a narkózis megfoszt öntudatomtól, akkor valójában most nem beszélek és nem gondolkodom.
Egyszer majd megkérdezik, mit láttam. Mert amit láttam, nem lehet letagadni. És én nem is fogom. Néha az az érzésem (olykor pedig határozott meggyőződésem), hogy egy fasz alakú daganat van az agyamban, és felteszem kérdést: mit nem tennék meg egy koreai ízű kínai levesért.
Követeléseivel és vízióival az oldószer jó néhány embert az öngyilkosságba hajszolt; olyan erő — annál is több, a test és az elme különleges állapota —, amely nem ismer határokat. Nem tételezhetem föl komolyan, hogy most álmodom. Ha valaki álmában azt mondja, „álmodom”, még ha hallhatóan beszél is, éppoly kevéssé van igaza, mintha álmában azt mondaná, hogy „esik az eső”, miközben tényleg esik (még ha álma ténylegesen összefügg is az eső neszével).
Pusztaságot láttam, tűző, rettenetes napot. A világ legkopárabb helyét. Rengeteg port és verőfényt. Szemem elszürkült, az oldószer tüskéi elvégezték a dolgukat. És jöttek a gondolatok. Éreztem, hogy átáramlanak a testemen; csatorna voltam, amelyben az oldószer az emlékeket szállította. Hiszel abban, hogy a világegyetem felírható a mindenség matematikai számításaként, és leegyszerűsíthető egy dísztelen egyenletté?
Sit down tragedy.
új kommentek