kklóóór

„[…] ez nekem épp olyan, mint amikor a bűnöző bűnöz, aztán a sitten pénzért nyilatkozik a bulvársajtónak a saját bűntettéről […]” 

— De még mindig ugyanaz a kérdés: mi értelme szerinted a kommunikációnak akkor, ha az egyik nem is akarja, hogy a másik értse, amit mond? — Látod, mindenre lehetne koherens válaszom, de nem hiszem, hogy a kommunikáció a koherencián múlik. — Koherens válaszod? Most se nagyon…

— De nyilván én vagyok csak értetlen… — Én semmit nem értek, amit mondok. Nem is akarok. — Megmondanád, hogy most miért és kinek beszélek? — Csak máshogy élem a valóságot, mint te… Nem tragédia. — És ugyan kinek panaszkodhatnánk… — A nőknek van ideje.  

— Nem kell ahhoz a skizofréniáig menni, hogy ugyanazok a belső konfliktusok zajoljanak. — De szerintem a legtöbbször nem is lehet tőmondatokból, félutalásokból érteni, csak úgy tenni, mintha. És örülni… — Ami foglalkoztat, nem véletlenül foglalkoztat. — Hogyan…

— Cseréltünk. — „Cseréltünk”? — Igen. Csak én, míg cserélünk, nem tűnök el. — De mit „cseréltünk”? És mi az, hogy „nem tűnsz el”? — Azt hiszem, egész más oldalról közelítettem a problémáidhoz. — Egyszerűen nem tudom követni, amit mondasz. Nyilván…

— Úgy nézel ki, mint egy ribanc… — Talán mert az is vagyok… — Te leszoptad a barátomat? — Nem, pfúj! — Tudtam, tudtam, hogy nem… — De lehet, hogy mégis.  

— Ne érts félre, kérlek. — Én? Már hogy értenélek félre? De mit akarsz mondani? — Semmit. — Akkor hogy értselek félre?