Előbb még türelmesen, majd egyre értetlenebb arccal és zaklatottan lapozom jegyzetfüzetem — keresek egy feljegyzést, több kis tétel volt, és egészen bizonyos, hogy szerepelt benne a „méltatlan” szó is. Nem találom, levonom a konyhafilozófiai konzekvenciát: ha nincs meg ez a feljegyzés, akkor semmi méltatlan sincs. (A hátsó utast, akár egy vasgyári pitbullt, időben bekussoltattam, nem is keresem, honnan az ellenfény.)
A számról olvass, artikulálom némán a vastag üvegfalnak, még ha senki nincs is a túloldalán; a valóságos és az elképzelt angyal között megszűnt a különbség (bár az efféle megkülönböztetés is csak az emberek fejében létezik, akik számára a gondolat csupán árnyéka, nem az igazi énje az életnek) — ahogy az meg van írva, és az önmagával egyesült angyal ragyogva felemelkedett az égbe.
A jegyzetek olykor kifejezetten kártékonyak (épp úgy, ahogy bizonyos érvek szerint csak a halott művész a jó művész), mert olyankor kellene megállni, amikor nem lehet megállni — valaki esőjéről körmölni például pár jelentéktelen szót, fakuló napokról holmi semmirekellő mondatot —, és valamiképp mégis összeér a végtelenben a muß meg a soll, nem csak bandzsítok, nem csak a fogam vacog.
„Odi ergo sum” — most kellene undorodnom, hogy mindennek ez a vége, hogy nincs „vége”, „szerintem átló” — diagonál, nincs vége, sem értelme. „Korszellem? Néplélek? Mintha mindkettő itatóspapír lenne…” Hallgassunk zenét. Igen. Köszönöm. Kérem.
„Jöjjön hát a legrosszabb, ha jönnie kell. Jöjjön az űr, és vessen véget a remény önkényuralmának” — ez is meg van írva; én pedig már tudom végre a nevemet, […], ólommérgezés végzett velem, aztán megfagytam, nemrég olvasztottak ki a jégből. Színtiszta, színigaz manipuláció minden, és ez a jólfésült, akarnok ólommérgezés megmaradt.
(És mielőtt ismét elfelejteném: vagy egy hónapja azt álmodtam, hogy felvételemet kértem a JAK-ba.)
új kommentek