Amikor a por kezdett végre elülni, felbecsülhetővé vált a pusztítás mértéke. „Hagyj békén. Nem érdekel a véleményed. Élj sötétségben” — a világ örökös hinta, így kapom meg a választ: mindössze egy hímtag voltam. Eredménynek meglehetősen sovány, inkább jöjjön a jótékony felejtés — de képtelen vagyok felejteni, csak kiteregetek egy fénytelen és alacsony életet.
A kert fenekestül felfordult, a tető szétmarcangolva, a kémény alapjaiban roggyant meg. „Sajnálom.” „Ja, az klassz…” — merő tökéletlenség az ember külső és belső szerkezete, de állítólag a világban semmi sem céltalan, még a céltalanság sem. A világ nem csak a csésze és a teáskanna. És nem csak a szex. Én tudom, hiszen én láttam — egy értelmes ember nem kételkedhet abban, hogy ezt tudom, de még az idealista sem, viszont mondhatja: számára nem is ez volt a kétely tárgya, azonban emögött van még egy kétely (ez persze csalódás, erre külön kell rámutatni).
A rombolás kiirtotta a nyelvből azokat a mondatokat, melyekhez minduntalan visszatértünk, és épp ezért sem vittek tovább minket — mint amikor mások alakítják az embert, ő maga pedig csak elbeszélni tudja magát.
És tudom, hogy lesz itt egy kéz.
új kommentek