mint egy idegen, vagy valami különös, tétova turista,
aki eltévedt egy távoli város ismerősnek feltűnő utcáin,
és nem csak a látvány riasztja — körbefordultam kétszer
a vörösmarty és a jósika utca sarkánál az út közepén megállva.
akkurátus panoráma tárult elém aktuális éllel, mint mikor
tükörben néztem meztelen magam, öregedő, puhos test
— és nem a tükröt kezdtem el gyűlölni szívből.
itt keresztöltéssel összefércelt táj, ahonnan teljesen kiveszett
a valóságérzékelés képessége; a járda mellett áttúrt kukák,
a flaszteren frissen lapított galambtetem, kissé távolabb
ködbe burkolózott a kis park, holott déli volt a verőfény.
a másik oldalon két hajléktalan szégyenkezve itta kannás borát,
mögöttem az új neofiták éltették a rendet, húzták magukra önként
a spekulatív pókhálókból szőtt, agyoncicomázott köntöst.
ezt a nyájat terelni sem kell, megy magától a bár fals,
mégis testhezálló lózungok után, ügyet se vetve
— mint rövid üzenetre egy hírlap címoldalán —
a sok nyomorult emberre ebben a nyomorult országban.
mintha valahonnan megszólalt volna egy vidám dal, i feel good,
kedélyes indulóként kísérve a tönkremenetelt.
a tükör előtt állva befeszítettem karizmaim, azt a régi
filmjelenetet újrajátszva pózoltam magamnak,
hátha lehetne majdnem fiatal lélek a ráncos bőr alatt.
egykori otthonom, a hunyadi tér felé néztem el utoljára,
de arrafelé sem volt semmi megnyugtató,
csak mintha lassan egészen egybemosódott volna
— mint amit összehordott a szél — a két leépülés,
bár testem láthatóan öregszik, az akaratom még megvan,
amit pedig valaha az életemnek neveztem, sem oldódik föl
a közöny és a gyűlölet demokráciájában.
(2018. május 29.)
(Megjelent az Hévíz 2018/4–5-ös számában)
új kommentek