egy söröző pultja mögül elnézve a világot,
jóféle italokat csapolva, azt is hihetnénk, megvan minden
rendben; de nem kell nagyon hunyorogni, hogy a bejáraton
túllássak (és nem pusztán azért, mert a pult másik oldaláról
minden jobban észrevehető). az igazságnak nincs kedve,
hát itt áll előttem mindaz az elesettség, mely oly
jellemzőnek tetszik, hideg van, mint egy fasírtban, nem
csak a látványosabbjára gondolok, mint a naponta mosdóba
kéredzkedő hajléktalan nő, a minden héten beköszönő
félkegyelmű fiú, vagy a vendégek hektikus sztorijai.
tágabbra nyílik a lélek horizontja, mutatja a nem nyilvánvalót,
itt állnak a gondolkodásukban megnyomorítottak, tartásukban
megtörtek, életükből kisemmizettek szégyenkező sorai; velünk
szemben nyomul az „elit”, morális fogyatékossága, test- és
konyhaszaga még a szánkat is befogja — csak nézem ámulva
és elborzadva, mert soha nem gondoltam volna, hogy valaha
ismét egy házmesterköztársaságban találom magam,
ahol amit egyszer már kiradíroztak, most újra belevésik
a papírba: „legújabb kor” meg „a győztesek kultúrája”.
(2018. október 8.)
(Megjelent az Élet és Irodalom 2018/51–52-es számában)
új kommentek