minek nőni fel, ha az erodáló légkörben az összes
kis jó mentén ugyanaz az üresség tör meg. minden állat
szomorú; szeretkezés után bakelitről hallgattuk szótlanul, hogy
stand by me, tét és terv nélkül. nem ezt akartuk megtapasztalni
soha. hiába lehet szakszerű nevet adni e semmisedésnek.
minek öregedni el, ha már a bíborban született naivitást
sem élhetjük át újra. gyerekkoromban sokáig meggyőződésem
volt, hogy a pengébe gravírozott „rostfrei” egy német város neve,
ahol világklasszis késgyár működik. ha ez lett volna a legnagyobb
tévedésem. keserű felhőtlenség a töltött keménycukorka.
beszélni minderről minek. lehet szentimentálisan azt képzelni,
„azért jöttünk a világra, hogy ha csak egy pillanatra is, valaki
szíve közelében lehessünk”; de ugyanazt a semmit mondjuk,
miközben a halál menyasszonyai epekedve figyelnek. és tehetetlen
kéjelegve lebegünk egyre rozsdásabban az álnaiv űrben.
(2018. november 01.)
(Megjelent a Csillagszálló 2019/1-es számában)
új kommentek