húsvéthétfő estéje, kinyitottam a sörözőt
még délben, mintha magamnak, alig volt vendég,
órákat töltöttem fülledt csöndben. elmém szabad volt,
talán túlságosan is, bármi gyökeret verhetett benne,
és nehéz a lelkem, ahogy újra bezáruló életemen
végignéztem: iskolaévek, számszerűen huszonegy,
de mire vitt, mire huszonöt évnyi festés, írás — és így
tovább, mintha csak roskatag mozdonyok zörögnének.
hogy mi elől menekültem, mit hagytam magára,
mikor hátrébb léptem, kinek érdekes. tíz óra,
bezárhatok. ma sem volt kegyes a nap. szűkölő
kutya a félelem, nem ízlik már a sör sem.
mindenki alszik, semmi feltámadás, csak
ideges izzadságcseppek orrcimpámon,
gyűrött arcom, aludjak el én is.
(2018. április 2.)
(Megjelent az Élet és Irodalom 2018/20-as számában)
a bakonynánai szélben ülve tényleg
meglepem magam: órák óta nézem, hogyan nőnek a fák
levelei egyre nagyobbra. az udvarról eszembe jut az ongai,
sőt az ongaújfalusi kertünk — és gyermekkorom íze.
húzhatok akárhány vonalat, itt kisimul az ember. még én is.
előttem cseréptetős ólak, mögöttem a falu legöregebb háza
(bent szaunázik a kedves), mégis magányosan leng a diófára
kötött hinta, mégsem érnek a fenyők az égig, a vissza-
metszett rózsa még nem kapott életre. most valahonnan
kakaskukorékolás, a völgyből békakórus; nem érdekel,
épp mi történik a világban, híreket nem olvasok.
ez a kert terített asztal csigáival, bogaraival, gilisztáival
a madaraknak, csak a szomszéd macska észre ne vegye őket.
végre olyan távoli számomra a „polgári magyarország”,
amilyennek már rég lennie kellene. de erről ennyit,
itt és most kiélvezem a békét, a csendet, amíg lehet, nagy szavak,
persze, de másképp nem tudom mondani, hogy van még ez
a napom, aztán mi jön, mi jöhet. ma még nem rettegek.
(2018. április 12.)
(Megjelent az Élet és Irodalom 2018/20-as számában)
új kommentek