egészen hétköznapi szombatnak indult.
felkeltem, kávét főztem az enyhe másnappal mit sem törődve.
szorongtam egy sort, ahogy a majdnem felhőtlen égre néztem
a belső udvar szűk perspektíváján keresztül. a napot nem láttam.
ki akartam nyitni egy sört, de inkább ittam még egy kávét,
dohányoztam, majd mikor már nagyjából megnyugodtam,
visszafeküdtem kedvesem mellé az ágyba, megöleltem.
éles képek sorozata futott le előttem, „csak úgy” bevillantak
innen-onnan, valós és képzelt közt ide-oda kíméletlen ugrálva;
rengeteg vér a járdán, szerencsétlenül esett a görcsroham alatt el,
harckocsik budapest utcáin, ahol hiába keressük egymást,
idegenek között eszmélek másfél éves koromban egy műtőben,
és a minapi mocskos rémálom minden apró részlete is —
a tévét be se kapcsoltam. szerelmeskedtünk, majd reggeliztünk,
terveztünk ebédet, nagy sétát, kikerültek az új festmények a falra,
eszünkbe se jutott tüntetésre vagy könyvfesztiválra menni.
a barátom hívott, ittam egyet vele a sarki pokolban,
hazaérve mégsem főztünk nokedlit, de végre sétáltunk,
néztük a kacsákat a félbevágott csónakázótavon,
hallgattunk gyerekzsivajt. jó volt élni. aztán meghaltunk.
(2018. április 21.)
(Megjelent az Apokrif 2018/2-es számában)
új kommentek