várhatatlan halálhírrel üt ki közelről
egy túlpihent reggel, az épp puhagyolcs-pozsonyban.
megkapaszkodom; káromkodom magamban (itt alig
is értené bárki). nem is oly régen gondoltam ilyen
csúnyákat. kényszer és kötelezettség: beülök egy
autóba. senki nem tud semmit. vöröskő vára; neki
tetszett volna. nekem most semmi sem. a kocsmában
a bejárati üveg elé ülök, kifelé nézek csupán,
a vakító fénybe. hogy utána ne lássak semmit.
valószerűtlen üres az ég. „nemigen van isten.”
(2019. június 3.)
(Megjelent a Alföld 2019/8-as számában)
(Részlet Térey János Halálhír című,
Nagy Atilla Kristóf emlékére írt verséből; Holmi, 1999/2.)
új kommentek