kklóóór

Mindenki hall olyan történeteket gyermekkorában, melyeket sosem felejt el. Elkezdődik valahol, de az nem az eleje, mert nincsenek kezdetek, csak elkezdődik, szinte jeltelen; zongoraszóra sírnál, nem engedik, vicsorognál, nem engeded, és zajlik és folyik és történik megállíthatatlan, vége nincs, csak a semmi áradó lehelete.

Amikor már az üres, betöltésre váró fehér lap sem fenyeget, de sem egy rettenetes rákosszentmihályi tél, amikor voltaképp „mindegy”, amikor már tényleg úgy áll, hogy minden kötél szakad, és akár ki is rúghatsz a hámból — nos, akkor kell igazi bátorság ahhoz, hogy a lovak közé dobd a gyeplőt (amikor ideje van valami valódi őrültséget csinálni). Kis utazás, zéró kimenetelű függvény (/dev/null) — formásan pompás dadogás mindössze ez is.

Hangokat akarok hallani! Ocsmány szagokat vágyom érezni! Rettentő képeket óhajtok látni! Förtelmes ízeket kívánok érezni! És ne kínozz, ráspollyal simogasd a faszom. Édes vörösbor per vers, szimpla élmény, ama majdnem-semmi. De hát nem is szabadulhatunk a gyanútól, mely önnönmagunkban testesül meg, ebben a teljességgel természetellenes valamiben, az evolúcióval végsőkig dacoló húsgépben — igen, most már bizonyos, hogy magamra venném, ha megbántanál.

Hogy a végén esetleg Casablancában kötök ki? Az a zárt osztály szinonimája? Hogy kurafinak nevezel, mert tudod néhány titkomat? Hogy úgy nézek ki, mint egy kabarészereplő? Mert szánalmas az, ahogy végül egy befásult, kiégett, cinizmusra is képtelen vén köcsög lett belőlem? Egy bántnok lennék? Hogy is mondtad, „mint egy kabarészereplő”? Na hja, sit down tragedy.

És a seggembe törlöm a kezem — azt hittem, én lehetek az első kutya a történelem során, akiből szalonna lesz, de valójában csak egy kóbor korcs vagyok, aki a szemétdombon kénytelen vacsorázni.
 

Olykor-olykor leteperem és megrugdosom magam.
Mi tagadás, jobb volna szerelmesnek lenni.
De erre most nem érek rá.
A hatalmat gyakorolni kell.
Főleg mivel ez nincs napszakhoz kötve, se érelmeszesedéshez.
(Nem mintha nekem volna.)
Ez is egyfajta öröm, lobog belülről.
Olykor-olykor szél zuhan a városon, helyettem.

(Hajas Tibor: Szövegek,
Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2005, 83.)
 

Belegondoltam, hogyan ne gondoljak bele (nem leszek kibaszott mágnes, amire úgyis rátalál a szar — harsonáz ez a mindennapos föltámadás), elutazom a nap végére, ahol az órák darálják húsunk és csontunk — a lélek minden és semmi más. Nem okolok tengert, sem szelet — alkonyati kételyek vetnek csak árnyékot a friss hóba.

Talán egy igazán bölcs szem még a holnapot is ki tudja olvasni a csillagok állásából, de akkor mi értelme az egésznek? Jobb, ha az ember nem tudja előre, mi lesz, az órák pedig vigyázzanak csak magukra.

És mert eddig minden reggel felkelt a nap, semmi bizonyosságunk nincs arra, hogy holnap is fel fog.
 

Álmomban börtönbe kerültem, pedig semmit sem követtem el, csak zárult a nehéz ajtó mögöttem, bent voltam — és bár nem volt rossz, mégsem éreztem jól magam, érdeklődtem a tőlem szokott bambasággal, ugyan mikor is engednek ki, ha már ok nélkül hoztak be, s mire válasz jött volna, felébredtem.

Álmomban szemét voltam, mert írtam és megjelentettem valamit, amit valaki, noha semmi oka nem volt rá, magára vett — mintha nem a referenciális olvasás veszélyességéről beszélnék folyton.

Álmomban voltam.
 

Egy végtelenül szentimentális kép ugrott be, szégyellhetem is magam miatta (talán meg is kellene gyónnom?) — egy összeszoruló szív, valaki a markában tartja, nem közvetlen szívmasszázs, hogy az érintés-szorítás mechanikája bírja újra működésre, hanem a nyers, élő, kemény szívhúsba mélyedő körmök, a facsarás („ha törik, ha szakad — szív”).

Beléptem a helyre, egy csaj, akit régről ismerek, a szeretőm volt, néha még ma is, rögtön észrevett. Citrom és a leve a nyálmirigyeknek, elkámpicsorodó arc, kiemelt külső elválasztás, bő vizű forrás, de sőt lagúna a Rém-fokon — ide menjél nyaralni, itt légy boldog, ribanc! — mégiscsak „szórakoztató”, amikor a jóból is megárt a rossz.

Tökéletes lassúság: játszom a gondolattal, valami nem hagy nyugodni, de a ribizli mosolyogva behúzza a cipzárt és kussol.
 

Kilépek a kapun, a szél kap belém, mint mindig — olykor felnézek, a csillagokat nem térítette-e le pályájukról a vihar, de azok szilárdan kitartanak. Az életünket feldúló őrület ellenére minden a helyén van — és csak bámulom a csillagokat hátravetett fejjel, még ha nincs is ott fenn semmi, amitől megvilágosodhatnánk. Csak tűszúrásnyi fények a sima égbolton, mégis mindig újabb és fokozódó csodálattal s tisztelettel töltenek el — egy erőszakkal és veszteséggel, butasággal és dölyfösséggel teli világban ezek a parányi dicsfények mindig távol és szilárdan maradnak.

„Coming out by foot” — hallom most a szomszédból, röhögni kéne, mint becsület, de nem mindegy. Pitiánerré válik minden, „Nem vagyok buta… annyira” — hangzik ugyanonnan, és még mindig nincs kedvem nevetni. Itt a köd, én pedig nemsokára otthon vagyok, mégsem tetszik ez a pszeudo-korrespondencia.

— Úton vagyok.
— Mi felé?
— A boldogság felé.
— De te már meg vagy… boldogulva!

Valahol mélyen van egy olyan gyanúm, hogy mindannyian gyűlöljük magunkat, de mindenki maga-maga választja meg, hogyan kezeli vagy kompenzálja ezt. Egyik megoldásra sem lehet irigykedni. Nem kétlem, hogy még a „legmagabiztosabb” is szar. Csak hát alig is értem a kísérőtüneteket, -jelenségeket. Lelkem rajta; a gyenge mindig vesztes, nem érdekes, ivóvá lenni szükségszerű.

Ennek is milyen jó vége lesz.

Nem tudok többet mondani, mint amit mondani tudok. Az érvek kifejtettségének mértékét vagy esetleges hiányát fel lehet róni bármely válasszal kapcsolatban, de talán mégis csak kevésbé azon válaszok esetében, melyek indulatos, túlzó és ocsmány vagdalkózásokra reagálnak higgadtan, voltaképp empátiával — és szükségszerűen röviden.

De ezekben a vagdalkózásokban ugyanakkor nem kevés rágalom és mocskolódás is van, holmi szóbeszédre, hovatovább pletykára mint „biztos forrásra” alapozva. De álljon meg végre a díszmenet, most már bizony neveket akarok hallani, ez itt, kérem, nem a Cicavízió, de sem ünnepi szartartás — vért akarok látni! (Metaforikusan persze, de tudom, ezt is hiába teszem hozzá. Aki félre akarja érteni, meg is teszi majd, prekoncepciójának maradéktalanul megfelelő kijelentésként kezelve, azt megerősítő ténynek tekintve. Lelked rajta, ember. Egyébként, persze nem mintha ez valóban érdekes lenne, de tényleg vérzett a seggem.)

A rosszindulat kántál köröttem szüntelen, mint ördög fasza Mindenszentekkor. Aki vádol, megelégszik a légbőlkapott lózunggal, milyen kibaszott egy meló, ha nem védekezem, igazolom bűnösségem, ha mégis, akkor még inkább — az ártatlanság félelme.

És közben lassan lépked, majd bekopogtat ajtómon a migrén, régi komám, röhög és hátba ver: erőt, egészséget, bajtárs!