kklóóór

Nyilván azért üldöztél el onnan, hogy nyugodtan bepasizhass végre — és ha rosszul sül el, azt is rámkenhesd.

Világos, hogy azért kellett késned, hogy megcsináljam helyetted, ami a te dolgod egyébként. Esetleg kérhetem, hogy a továbbiakban rafináltabb ürügyeket keress?

Egyértelmű, hogy én vagyok a barom, amikor te csak úgy, váratlanul és ok nélkül kiakadsz és vagdalkózol.

Nem kérdés, hogy a független színházaknak megítélt támogatást nem kell kifizetni, „jobb” helyet is találtok annak a pénzek.

Megértem, hogy új vagy a pult mögött, és elvárod, hogy ne szóljak, ha ízesített Finlandiát ütsz a pénztárgépbe, amikor natúr (és akciós) Finlandiát kértem és kaptam.

Elfogadom, hogy te is a piacról élsz, és ez azzal kell járjon, hogy rágalmazol.

Természetesen én hibáztam, hogy nem tudtam csak úgy elnézni, hogy hívatlanul, de sőt kérve, ne jöjj, mégis jöttél, majd manipulatív és agresszív voltál.

Nem kérdőjelezem meg a számítást, még ha idő közben belátom is, hogy a hiányzó ötezerből füvet veszel, jó esetben a dílerrel is megbaszatod magad, miközben én „bántottalak meg” azzal, hogy nem.

Igazad van, a táskám azért van nálam, hogy a kocsmában ellophasd.

Örülnék, ha egyetértenénk abban, hogy az utolsó kétezremet macskakajára és -alomra költöm, mert ők fontosak, a többi meg mindegy.

Elnézést kérek, hogy (itt) vagyok.

Szomorú, már így is túl hosszú életem során sokszor várakoztam arra, hogy meglephessek valakit, gonosz vagy dévaj gondolatokat dédelgetve, de ez most más.
 

az életed a te életed,
ne engedd eltaknyosodni a behódolásig.
légy résen.
van más út.
fény is van valahol.
kicsi fény, meglehet, de
felhorzsolja a sötétséget.
légy résen.
istenadta lehetőségeid vannak.
ismerd őket.
élj velük.
a halált nem győzheted le, de
legyőzheted az életben néha.
és minél gyakrabban sikerül,
annál több lesz a fény.
az életed a te életed.
ismerd meg, míg éled.
egy csoda vagy, és
az istenek sóvárogják a gyönyört
benned.

(A fordítás első megjelenése:
Lelkigyakorlatok, 2012. szeptember 5.)
 

Ha 1998. június 6-án (szombaton) 06:06-kor a kést a Bibliába döföm, a penge hegye a 666. oldalon áll meg, ahol ezt olvasom: „Jaj azoknak, a kik hősök a borivásban és híresek részegítő ital vegyítésében” — majd kicsit fentebb, a szomszéd hasábban ezt: „És parlaggá teszem; nem metszetik és nem kapáltatik meg, tövis és gaz veri föl, és parancsolok a fellegeknek, hogy rá esőt ne adjanak!” (Ésa. 5,22; 5,6.)
 

A kék és üres szemű nő elmosolyodik, a széles mosoly több száz tökéletes, fehér foggal van tele. — Szóval most le kellene taglózzon engem a lelkifurdalás és annak szépsége? — sziszegi, majd elfordul, maga mögött hagyva a poklot és a porvihart, mit kedvtelve élesztgetett és éltetett. — Aki keres, halál.

Időérzékelésünk egy kényelmes illúzió csupán; olykor holmi szellemnek, testetlen vándornak vélem érezni magam, holott fázom — talán szégyellnem kellene, hogy részeg vagyok, de szerencsére részeg vagyok, és nem szégyellem magam. Ez a részegség most más: lebegek és emelkedem és megsokszorozódom; minden egyes részem más és más tempóban létezik — így jut eszembe minden; emlékezni kezdek, minden veszteség ugyanaz a veszteség, minden felejtés ugyanaz a felejtés.

Ama mélységes és szánalmas bánat pedig visszaránt a földre, egyetlen, színjózan testembe, s hátam mögött érzem, majd odafordulva meg is pillantom a Holdat. A ragyogó, pimasz, imádnivaló Holdat, ahogy hív, kényszerít, fénylik és sugárzik, édes semmiségeket suttog acélos hüllőhangon: — Üdv, öreg barátom.

Szia, idegen.
 

Alighanem kihívtam magam ellen a sorsot, pedig tudjuk, a pontos fogalmazásnak komoly előnyei vannak. Mondhatjuk: sosem lehet nagy, aki félreismeri önmagát, aki kéklő párát von szeme elé. Egy mégoly kis gondolat is mennyire kitölthet egy életet — és egy rossz mondat csírája lehet egy jónak. Mégis nyilvánvalónak tűnik fel számomra: van valami korlátoltság az idealizmusomban. Nincs más, szembenézek a zenével és a végén kifizetem a muzsikust.

Ahogy nem tudok verset írni jó ideje, prózát is csak ennyire, s nem tovább. Ennek is megvannak a szigorúan szabott határai, melyeket éppoly kevéssé vagyok képes átlépni, amint verset írni is impotens lettem. Eszköztáram így van felszerelve, és csak ez az eszköztár áll rendelkezésemre. Mintha valaki eldöntötte volna, hogy ebben a játékban a tökéletességnek csak ezt a fokát érhetem el, és ezen túl semmit. Aki valamilyen valóban jelentős munkát végez, az, meglehet, a lelkében képet alkot magának munkája folytatásáról és következményeiről — álmodozik. De mégiscsak különös volna, ha mindaz valóban az elképzelései szerint alakulna. Hogy még a saját álmainkban se higgyünk — ez persze ma könnyen megy.

Mivel semmi más dolgom nincs, beengedem a nosztalgiát. Igen, azt az eszelőset.
 

Színüres szívem kárörvendő hollója azt károgja, sohamár, és a hold is egy felhőt von maga elé durcásan. Bizonyos rutinok kifejezetten ártalmasnak tűnnek föl. De sőt és épp ezért kerülendőnek — olykor mégsem lehet elkerülni őket. Mi ez a késő őszi sátánizmus? Ráadásul önmagamról mesélnem sincs már kinek, amióta meggyógyultam.

— A sivatagban nincs semmi. És az senkinek nem elég.
— Az benne a trükk, hogy nem zavar a fájdalom.

Nem tudom, miért, de megrémültem — mintha valami rondaság volna az élet. És most már csak egy kegyetlen sláger szól, valóban szívbemarkoló forma, sehol sincs meg a hajnalban elgondolt két mondat, hiábavalónak bizonyul a keresés, üldözni nincs mit. És minek is. Kinek tetszene annyira, hogy össze is házasodjanak. A nemkérdések ideje ez. Meg a bármikor megdönthető magabiztosságé. Nem is szeretnék több dialógust. Engem is csak az alkalom szült.

— Te tényleg majdnem ember vagy.
— A majdnem elég is.

Amikor pedig végre ráveszem magam, hogy kilépjek a lakásból, azzal az ordas közhellyel kell szembesülnöm, hogy az éjszaka tele van ragadozókkal és más egyéb szörnyekkel — most először ritkának és értékesnek tűnik föl az élet, annak ellenére, hogy olyan sok van belőle, és hogy legnagyobbrészt nem sikerül bizonyítania az értékét.

— Mit mondott?
— Azt mondta, hogy ez még kevés. Hozhatom a teát?

Keleten világosabb lett az ég alja, valahol énekelni kezdett egy madár, és ez csak azt mutatta, mennyire ostoba. Mire is gondoltam. Ezt ti nyilván jobban értitek. Meglehet, tényleg és mégiscsak nagy gonoszság a másiknak azt kívánni: élj boldogan.