Most már olyan büdös vagyok, hogy felesleges volna megfürdenem. Nem jutottam sokra: bárhogy forgatom is, a történtek velőtrázóan ellenállnak a racionális értelmezésnek, csak a dacos, borotvaéles emlék maradt meg — és az ezt szükségszerűen követő eszelős nosztalgia. (Yoda mester megmondta: „a Jedinek nem szabad semmihez és senkihez kötődnie” — de nem beszélt a lélek örök szomorúságáról. Másfelől pedig a „nem félek” olykor pusztán annyit jelent: „hagyj meghalni”.) Minden, amire valaha vágytam, ott van, azon a helyen. És minden más, amit állítólag meg kellett volna rég tagadnom, csodák, rejtelmek, ábrándok, édes leheletű szellemek — minden, amit a madarak tudnak, amit a szél tud; minden, amit valaha tudtunk, de elfelejtettük: minden ott vár. Láttam. És ettől valószínűleg begolyóztam.
Pontosan tudom, hogy sok dologban vétkes vagyok, melyek miatt haragudhatnak rám az emberek, de az utóbbi időben úgy tűnik föl, mindenki téves okból talál engem hibásnak; olyan bűnökkel vádolnak, amelyeket nem követtem el — és amilyeneket még csak ki sem tudok találni. (Masszív bűntudatfüggőségemet mindenesetre kiválóan táplálják.)
— Gyűlöllek! És az első pasival baszni fogok, aki megkíván! — Csak hánysz egyet és kész, mehetsz tovább, a többit szard le. — Innetől kezdve a verekedés egyszerű iparosmunka volna, művészi értéke nulla. A családi fertőzés nem ragályos betegség, a léptek követik az ősapák nyomdokát. Mennyire szeretem a tarkán foltos csikókat! A legeslegjobban a tarkán foltos csikókat!
Hogy ezt nem a kifejezett feketében kell keresni, bár nyilván annak környékén (csinos húsdaráló ez), na meg a bőrszínben, a sárgára tapadó árnyékokban — leírható ez a sárga, ha van mindig valami fekete? A betűzést elrontom, ez a saját balfaszságom, narancsbőr; nem lépek tovább. Elindulásról szó sem volt. Hiba nincs, csak a tábla: nem kijárat. Miért is lenne másképp, mint ahogy éppen van; ez van: aprópénz, bikavér. Hogyan lehetne tenni arc nélkül bármit is. Vérnarancs, álmok, keserű vagyok. Eső után hogyan alszom el. Készül egy portré, színhúsból; nekem tetszene, de nem számítok.
— Na és akkor most itt állhatunk, ha már bezártak tizenötödike miatt, miért ide beszéltük meg azt a kurva találkozót, se telefon, se mail, milyen világ ez már? Ezek meg miért zártak mára be? Itt akartam elmesélni, ha már itt játszódik, erre nemcsak hogy a tökeim fagynak le, de ezt figyeld, öt-hat ezer karakterben kellene megírni az egészet, úgy, hogy legyen csattanós és fordulatos a sztori, érzékletes, képileg megfogható a szöveg… Szerinted mennyire lehet ezt komolyan venni így? Három flekkben, bazmeg, a történet se mesélhető el rendesen, és hogy dialógokat nem szükséges belefoglalni az írásba, beszarok. Ez a fasz meg nem jön, pedig itt a dolog a kezünkben, az orrunk előtt, csak meg kellene fogni és készen is lennénk, mert mondom, itt játszódna, a Jelenben, egy napfényes délutánon, mint ez most, például, a hely majdnem tele, a szemközti ház ablakairól betükröződik a tompa napfény, figyeld! Minden asztalon papírfecni, mint a múlt héten, tessék, ezt nézd, elhoztam: „Kedves Vendégeink! Vasárnap, március 7-én és hétfőn, március 8-án filmforgatás és felújítás miatt zárva leszünk! Kedden, március 9-én újra nyitunk délelőtt 11h-tól! Megértésűket köszönjük!” Ez a hosszú ű a kedvencem… Jó, tudom, a múltkorinál is kiakadtál, hogy milyen volt az a közönségszavazás, igazad van. De képzeld csak el: az asztalok között, az eltűnt emelvény helyén — tényleg, azzal mi lett? — álló sarokasztalnál egy meglehetősen hangos és ittas kis társaság ül: két harmincas férfi és egy negyvenes nő, na, érted. Előttük három üres és ugyanannyi tele korsó, három féldecis pohár üresen, kezükben egy-egy teli: épp ezt hajtják föl egyszerre, bölényfüves Żubrówka, naná, a nő rezzenetlen arccal nyeli le vodkáját, a magas, kopaszodó férfi arca grimaszba rándul, ismerős, mi?, a harmadik, torzonborz figurát csak hátulról látjuk; végig csak ő beszél. A filmtervét osztja meg a másik kettővel, ittas lelkesültséggel mesélve, hogy a film itt, a Jelenben játszódna, két részeg férfi beszélgetése lenne az, amint az egyik mesél egy történetet a másiknak, közben esznek, először szívpörköltre gondoltam, de az nyilván túlzás lenne. Miközben beszél, egyes jelenetek meg is jelennének, ezt magyarázza a harmadik, még mindig csak hátulról látható fickó, és a sztori nem más, mint a Dekameron egyik története, a szívevésé. Itt a nő felcsuklik, mondjuk, belekortyol sörébe, a szemközt ülő férfi nem szól semmit, csak néha hümmög és bólogat egyetértően. Miközben a „mesélőnk” folyamatosan beszél, lassan teljesen körbejárjuk az asztalt, láthatjuk szemből is, végre, de persze többnyire az általa felvázolt történet két férfijét kellene mutatni, illetve az ő filmtervük egyes meghatározó részeit, ritmikusan vágva össze ezeket. A szereplők persze a mi szereplőink, ez a két férfi és a nő. Az elmesélt terv szerint ezek a jelenetek a békásmegyeri lakótelep egyik panelházában, a negyedik emelet kilences számú lakásában játszódnak le, itt él az egyik faszi a nővel. Kiderül, ők ketten nagyon közeli és jó barátok, ezt például kísérhetné az a kép, ahogy hasonlóképp ülnek együtt egy külvárosi csehóban. Ám a nagy barátság mellett a másik férfi is viszonyt folytat a nővel, s barátja erre ráébredve bosszút tervez. A sztorit ismered, mondom, ott van a Dekameronban, negyedik nap, kilencedik novella, de Boccaccio is csak feldolgozta a történetet, eredetileg a Guilhèm de Cabestanh nevű trubadúrral esett meg, tudod, mutattam már, írtam is egy verset erről, hogy a várúr háziköltője egyszersmind a vár fehér asszonyának szeretője is volt. Szóval a két faszi egyszer inni indul, sötét este van, a játszótérnél hirtelen a bokrok közé rántja a barátját, hátulról lefogja, és a székely bicskájával elvágja a torkát, majd a földre löki. Nézi a hörgő férfit, majd felvágja a mellkasát, és a bordákat szétfeszítve kimetszi a szívét, melyet egy műanyag zacskóba téve zsebrevág. Fincsi, mi? Na várj, mert ezután hazamegy, és nekiáll főzni, mondjuk erre tök jó receptet találtam ki, bár ezt úgysem lehet rendesen belevenni a filmbe, de azért elmondom, figyelj: frissen átmosva és egészben vörösborba dobva, némi fokhagymával együtt fél órán keresztül főzni, majd a bort leöntve borsos, sós, majorannás vízben lassú tűzön főzni még legalább egy órán át; a köret krumpli lenne abban a lében főzve, amiből a szívet kivettük, majd füstölt sajttal és frissen szeletelt petrezselyemzölddel elkeverve és összetörve; a megfőtt szívet pedig tetszes szerinti méretűre kockázva forró olajban két-három percig kellene sütni. Hanem a lényeg, hogy leülnek ketten vacsorázni, a nőnek nagyon ízlik az étel, dicséri is erősen, mire a fickó elmondja, mit is etetett meg vele, „nem csodálom, hogy holtában jobban ízlik neked az, aki az életben is jobban ízlett mindennél”, valami ilyesmi van Boccacciónál. A nő meg elsápad, és csak annyit mond, hogy „ne érje más íz nyelvemet az ő szíve után”, kimegy az erkélyre, és háttal kiugrik, háttal, érted?, Heidegger elmehet a picsába, semmi „előrefutás a halálba”, semmi ilyen szarság, hanem háttal, hogy ne is lássam a saját halálomat! Szóval ennyi a sztori, ezt meséli el az egyik részeg pasi a másiknak a Jelenben, ahogy ezt megtudjuk a filmtervét a vele szemben ülő párnak felvázoló fickótól, közben a történet egyes elemei persze mint „vágóképek” megjelennek, a végén újabb kör vodkát isznak, és mondom, a párocska egyik tagja sem szólal meg, legfeljebb csak hümmög… Jó, kicsit túl van keretezve, így bonyolultnak tűnik, nyilván, holott kurvára nem az, na de legalább érted, miért problémázom azon, hogy ezt hogyan lehet beleerőltetni három flekkbe. Persze erről a sztoriról mindig eszembe jut, ahogyan egyszer egy lakásból szorongva távoztam, egy nő mellől keltem föl, és azt láttam, hogy az előszobában éjjel levetett bakancsom talpáról leolvadt az összes rátapadt hó; ami pedig távozásom után maradt, mert csak beledugtam lábam a bakancsba, és hátrafelé lépdeltem ki a lakásból, mindössze néhány vizes cipőnyom befelé, majd két, talp alakú tócsa, de a nyomhagyó nincs sehol, mintha talán nem is lett volna soha.
új kommentek