Találkozni kellene az úristennel, már ha van. Megkérdeznék tőle jó pár dolgot. Hogy mivégre.
Hogy ezt nem a kifejezett feketében kell keresni, bár nyilván annak környékén (csinos húsdaráló ez), na meg a bőrszínben, a sárgára tapadó árnyékokban — leírható ez a sárga, ha van mindig valami fekete? A betűzést elrontom, ez a saját balfaszságom, narancsbőr; nem lépek tovább. Elindulásról szó sem volt. Hiba nincs, csak a tábla: nem kijárat. Miért is lenne másképp, mint ahogy éppen van; ez van: aprópénz, bikavér. Hogyan lehetne tenni arc nélkül bármit is. Vérnarancs, álmok, keserű vagyok. Eső után hogyan alszom el. Készül egy portré, színhúsból; nekem tetszene, de nem számítok.
És a végén halkan, voltaképp elegánsan felkérnek a távozásra — ahogy én most mindenkit. Ám való igaz, ez modortalanságnak tűnhet föl… A frakk nyilván túlzás volna, de a fehér ing a minimum, míg alig hallhatóan suttogom: nyár volt stb. Hazudni fogok, mert hazudni kell, ha már minden úgy lett, ahogy volt, semmi nyár, tompa fény, szürke zúgás, érdes szagok, fanyar felületek, vacak buké. Mint talált tárgy, untat ez az egész, leadom; tartózkodón motyogok majd, fehér ruhában lassan hazudok. Ahogyan akkor fülelt a csend, egyet ütött; sötétedjen csak be rendben, es ist gut, a komédiának vége.
A szöveg az Egorombolók
című esten bemutatott,
önarcképrombolás című performanszhoz íródott.
új kommentek