kklóóór

Éji bogár vagyok, bolyong bennem fel-alá a fájdalom.

Megállok a dombtetőn, és próbálok nem arra gondolni, amire készülök (miközben akaratlanul is valami korcs büszkeséget vélek érezni). Lépek egyet, a homály megnyugtat kissé, de frissen fagyott szellő vág szájba — először is lélegzethez kell jutnom.

Mit jelent ez a tompa hasogatás a nyakamban? Honnan a kín mindenütt bennem?
Hogy a szenvedésben megszűnik az idő logikája? És a szenvedő nem tud átlépni semmin, nem lát messzebbre, eltűnnek az emberi perspektívák, nem tud logikusan viselkedni, mert szenved?
Miért az ok nélküli elutasítás mindenütt? Mert idióta hajat vágtam magamnak? (Bár megjegyezném, az már az okozat, vagyis nem lehet ok.) Vagy mert összekaszaboltam a mellkasom? (Megjegyzést lásd fentebb.)
Sok szomorúságnak helye nincs, az élet megy tovább? És akik igazi reményre jogosultak, szinte semmit nem veszítettek?
Csak vegyüljünk el? Füleljek? A kocsma az a hely, ahol ingyen adják a titkokat? Könnyű lehet az olyan férgeknek, mint én, még az atomtámadást is túlélik? Én nem én vagyok, te sem vagy ő, ők sem ezek? A kép csak illusztráció?
Na, nézzük, mink van? Azt hittem, tiszta sor? Pár éve még éltük az életünket, most meg csak leéljük? És bizony meglehet, én már akkor lemaradtam valamiről? Már az anyámat is én basszam meg, hogy létezzek?
Hogy ne kérdezzek faszságokat, hiszen csak az őrültek és elmebajosok hiszik, hogy még nem iramlott el mellettük az élet?
Mindössze reményekkel házal a próféta?
Megszokásból nincs semmi a helyén?
Minden jó, ha vége?
Egy vagyok és semmi?

Majd megértem és megtanulom, miért gyűlöl a király.