kklóóór

Talán nem kell mindig kimondani, ami egyértelmű, és talán valóban eltöröltetik az idő logikája a szenvedésben, de sőt meglehet, mégsem ugyanaz a veszteség minden veszteség. Könnyen elképzelhető az is, hogy az életben minden, ami jó, pusztán játék. De a mérhetetlen és immár rendszerszerű pitiánerségbe vetve előbb-utóbb elkerülhetetlenül magunk is pitiánerré válunk — és persze hogy nem emlékszem, anyáztam-e már ma.

Hinni a csodákban? Talán ennek tudható be az egyébként unalmas és szabályos arcvonások között ráncolódó fásultság; összevegyült az esti hideg a sehogy sem oldódó szorongással. Talán magamra venném, ha megbántatnának.
— Mindenki sokat gondol rád.
— Értem, menjek a faszba.
— Hát… igen.
Tudom jól, nem dramatizálásra van szükség, hanem alternatívákra, de azok nincsenek. A többi nem rajtunk múlott.

Persze a mi korunkban az ember már csak egy rakás voltból meg talánból áll. (És megértem majd végre, miért gyűlöl a király?) „Az egyetlen kiút: hasznosítani az értéklánc menti infrastruktúrákat.” De hát én semmit sem tudok. „Ahogy a kiskapitálist megszeretted idővel, talán magadat is meg fogod.” A végén pedig halkan és felettébb elegánsan felkérnek a távozásra.
 

Megtaláltam az árnyékot. Vagy esetleg az árnyékok találtak meg engem — talán sok minden van, amit nem kellene elmondanom, ha gondolom, érzem is. Rég várok valakire, aki mindössze ennyit mond: „He?”

„Nem találja a szavakat, fiacskám?” — csak úgy, egy csapásra megszűnik a szimpátia, azt mondom, „ó” vagy „hm”, ti meg nem mondtok semmit. De valóban: ez már bizony szarrágás, és rágassam mással. A potenciális megragadása számos következménnyel jár — ilyenkor kell leginkább vigyázni és véletlenül sem felelni, sehogyan sem, a kérdésre: „Készen állsz jobb célra használni a gyűlöletedet?”

— De hát én semmit nem tudok…
— Valamit mindenki tud. Lehet, hogy csak fingani, de az is valami.
S felelt az angyal: / Ujjongni éden a pokolban, / Érezni fönnen lent a porban; / Ölelni sárban is az Eszményt, / Szenvedni boldogan: nemesség. Szamárfüles emlék: a küszöb az árnyékot hívja-siratja; minden veszteség ugyanaz a veszteség, minden felejtés ugyanaz a felejtés.
 

Én megtettem mindent a szép lakásért
az Arkhimédesz-pontra nyitható
nagy ablakokkal és a nyolc szobáért
a hat gyerekhez és a bankbetétért,
hogy majd akár a teljes házat is
gond nélkül megvehessük, hogyha egyszer
nemzetséggé gyarapszunk, és a dolgos,
de éjjelente Jungot olvasó, és
ezért csak kissé későn kelthető,
viszont önálló, büszke, nyíltszívű
személyzetért, na és a csigalassan
öregedő, vidám, okos barátok
örökké nálunk nyüzsgő seregéért,
de legfőképp mi kettőnkért, akik
szép estéin tevékeny napjaiknak
kart karba öltve sétálnak fel és
alá, megtöltve néha könnyedén
egy serleget, megigazítva egy-egy
mosolyt, a bókokat fogadva, hogy
amit mi létrehoztunk, nagyszerű,
áruljuk már el, hogy csináltuk ezt,
hogy minta lett az életünk, a mi
példánk tart össze házasságokat, mert
valósággal sugárzunk ketten együtt,
főleg harmóniát, de közben úgy
talán csak Héra meg Zeusz veszekszik,
ahogy mi néha képesek vagyunk,
és mindez együtt elviselhetetlen,
valószínűtlenül tökéletes —
függőséget csinál az életünk,
és így tovább, mi meg csak bólogatnánk
a túldicsérést viccel ütve el,
de össze-összenéznénk cinkosan,
mert pontosan tudnánk, amit tudunk:
ha nemsokára egyet gondolunk, és
kisétálunk egy félórára innen,
és oly fájón lesz szép az alkonyat,
hogy többé inkább vissza sem jövünk,
sokáig fel se tűnik senkinek, mert
olyan simán, idilli módon lesz majd
folytatható tovább az életünk,
hogy észbe kapva sírni kezdenek
és emlegetni minket, lesz miért, és
arra pedig semmi ok se lesz, hogy
minél gyorsabban elfelejtsenek,
de semmi baj, ha elfelejtenek se,
mert mindezt együtt álmodtuk meg egykor,
egyetlen apró részlet sincs, amit
ne így akartunk volna pontosan, ha
nem is gondoltuk végig pontosan.

És én azt hittem, mindent megteszek,
amit tudok, hogy mindez így legyen:
bambán hevertem sok-sok éven át
a félhomályos, lehasznált lakásban,
leírva egy füzetbe néha egy szót,
az Arkhimédesz-pontra így vadásztam,
de meg se néztem, rajta fekszem-e,
és hagytalak heverni téged is,
dolgozni, aztán újra csak heverni
és egytől egyig elolvasni közben
a hétköznapok pszichológiáit
az összes létező New York-i nőtől,
még azt is hagytam egyszer, hogy kidobd
a gyerekkori költeményedet,
azt hittem, az se kell a hérasághoz,
ennyit tehettem, nem volt több eszem,
és mátriárka-pátriárka sem
lettünk mi, nemhogy Héra és Zeusz,
csak kétgyerekes, átlagos szülők, és
auránk se lett, csak azt érztük együtt,
hogy rögeszmésen értjük félre egymást,
legyen szó pénzről, Istenről, hazáról,
jóról, gonoszról, egymást elhagyó,
örökké váló, megbolonduló,
külföldre költöző barátainkról,
miniszterelnökökről és gitáros
zsenikről, ételekről, állatokról,
keresztényekről és zsidókról és
megint a pénzről, és naponta így
gyilkoltuk egymást évre év, fanyar
mosollyal néha megjegyezve, hogy
másokhoz képest boldogok vagyunk,
míg mind a kettőnkben világra nem jött,
és szép leánnyá, délceg ifjúvá nem
serdült a mérhetetlen űr, de még
így is majdnem sikerült.

(Kemény István: A királynál,
Magvető, 2012, 26–28.)
 

A világon minden játszik: a vér a szerelmes ereiben, a nap a vízen, a zenész a hegedűn.
— Aki szeret, ártatlan; aki szeret, vétkezik. Aki szeret, azé a bánat, mely váratlan érkezik. Aki szeret, lelke vágyát érzi, és vágyakozik teste is. Aki szeret, rögtön érzi: por volt és por lesz megint.
— Mindig ilyen cifrán mondod el, ha be akarod nedvesíteni a pöcsöd?
— Bocsásd meg művemet, térden állva kérlek! Bocsásd meg, hogy gyönyörbe vinni szeretnélek!
Az életben minden, ami jó — a szerelem, a természet, a művészet, a tréfálkozás —: játék.

Hanem az alufólia a sapkában tökéletesen felesleges. Mert igaz ugyan, hogy a földönkívüliek a Hold túlsó oldalán állomásoznak, és magát a Holdat használják antennaként az adásukhoz, melyet minden egyes ember fejébe sugároznak, ám nem rádióhullámokon érkeznek a dezinformációk, hanem viszonylag kis energiájú, ám nagy adattartalommal feltöltött neutrínó-nyalábokon keresztül, s ez ellen nem véd semmi. Illetve egy megoldás adódna ezek — ha nem is visszaverésére, de — elnyelésére, mielőtt behatolnának fejünkbe: élő és hibátlanul funkcionáló agyszövetet kellene fejünkre tekerni, ugyanis e neutrínó-kötegek energiája és spinje úgy van kalibrálva, hogy csak az élő emberi idegszövettel lép kölcsönhatásba — azaz egy másik ember agyvelejét kellene afféle pajzsként felhasználnunk ahhoz, hogy elménket megvédjük a tévképzetek fertőzésétől.

A picsába, az irodalom veszélyes. Számolni szomorúság, baszni bűnbánat.