Talán nem kell mindig kimondani, ami egyértelmű, és talán valóban eltöröltetik az idő logikája a szenvedésben, de sőt meglehet, mégsem ugyanaz a veszteség minden veszteség. Könnyen elképzelhető az is, hogy az életben minden, ami jó, pusztán játék. De a mérhetetlen és immár rendszerszerű pitiánerségbe vetve előbb-utóbb elkerülhetetlenül magunk is pitiánerré válunk — és persze hogy nem emlékszem, anyáztam-e már ma.
Hinni a csodákban? Talán ennek tudható be az egyébként unalmas és szabályos arcvonások között ráncolódó fásultság; összevegyült az esti hideg a sehogy sem oldódó szorongással. Talán magamra venném, ha megbántatnának.
— Mindenki sokat gondol rád.
— Értem, menjek a faszba.
— Hát… igen.
Tudom jól, nem dramatizálásra van szükség, hanem alternatívákra, de azok nincsenek. A többi nem rajtunk múlott.
Persze a mi korunkban az ember már csak egy rakás voltból meg talánból áll. (És megértem majd végre, miért gyűlöl a király?) „Az egyetlen kiút: hasznosítani az értéklánc menti infrastruktúrákat.” De hát én semmit sem tudok. „Ahogy a kiskapitálist megszeretted idővel, talán magadat is meg fogod.” A végén pedig halkan és felettébb elegánsan felkérnek a távozásra.
új kommentek