kklóóór

Esik. Az első mondat sorrendbe szedi a gondolatokat, a második meg célba veszi mindig ugyanazt a helyet. Minden klisérajongó emberi lény tudja, hogy csak olyan felhők ürítik ránk tartalmukat, melyek mögött mindig kék az ég. Semmi értelme olyasmit mondanunk valakinek, amit az nem ért, még ha hozzátesszük is, hogy úgysem érti.

Ami csak létráról elérhető, az már nem érdekel — nyilván mert túl sokat használtak korábban létraként, melyet épp úgy is löktek el, felhágván rajtam, mint immár feleslegest, ami ennyire volt jó. Ahogyan bármely szónak az egyik jelentése az alkalmazásának egy adott módját mutatja, úgy egy ember „funkciója” a használatát. A nyelvjátékok persze változhatnak, de mennyit érne meg a válasz? (…×…=…?) Baszd meg a létrádat. Papíron is minden ellenünk szól.

Életmegvető bátorság; a „kedvenc válasz”, amikor nem akar valaki válaszolni: „nem fogok magyarázkodni”, „nem foglak győzködni” — érzéketlen vágy; lesz, amit sosem értünk meg. Minden mozdulatom a nagy egészre irányul, mindig ugyanarra, akárha különböző perspektívájú látképek vagy vetületi ábrák lennének; viszont (mert volt úgy, hogy — és mégsem) az összes rituális mozzanat szigorúan kerülendő, mert azok azonnal rothadásba fulladnak. Nem akarnak megölni, tehát barátok vagyunk; és csak röhögök magamon, ha már ital sincs itthon. Egy csók persze szintén rítus, és nem rohad el — de épp csak ennyi rítus engedélyezett, és csak annyira, amennyire egy csók valódi. „Arra meg ne keress magyarázatot, hogy miért nem bírják a pofád, mert hidd el, én sem bírom, és nehéz lenne megmondanom, hogy miért nem” — itt találkozunk a minden folyik nehézségével; talán épp ezzel kellene kezdeni.

Van, aki arra születik, hogy a folyóparton üldögéljen. Van, akibe folyton belecsap a villám. Van, akinek a zenei hallása kiváló. Van, aki művésznek születik és van, aki úszik. Van, aki gombokat gyárt és van, aki Shakespeare-t szaval. Esik. Tévedéseink talán ténylegesen is összefüggnek az eső neszeivel. Itt vagyunk. Pedig nem is siettünk.
 

Induljunk el, te meg én, ha már kiterült az éj a város egén — ami ugyan nem biztonságos, borzalmas haragja és még borzalmasabb hálája semmi szín alatt nem nevezhető biztonságosnak, s ezt talán meglehetősen sokan látják, de ez nem jelenti azt, hogy fel is ismerik. Tények érzelmek nélkül: való igaz, lehetne időben másutt az éj, ama másik, a soha be nem fejeződő, fektében elnyúlt fénymaradékkal kecsegtetve — induljunk el.

Már nem remélem, hogy megfordulok, sem új fejleményt, pláne hogy tehetséget, látókört cseréljek, ilyesmire törekedni sem törekszem, mert tudom, az idő mindig idő, s a tér csak tér — és mindig az. Ami létezik, csak az időben létező, s csak a térben igaz — jobban járnánk, ha soha nem találnánk rá, mert aztán többet tudunk majd, mint amire vágynánk, többet érzünk annál, amit valaha is érezni akartunk; bizony, így kezdődik a bánat, és soha nem ér véget.

Az emlékezet pedig nagyon furcsa: a dolgok másképp állnak, mint hinnénk. Néha felébredünk, aztán újra elalszunk, és a kettő között már alig is van különbség: az alvást elrondítja a szégyen és a szorongás, az ébrenlét tele elvetélt gondolatokkal, melyek álomszerű képtelenségszilánkokká fakulnak. Persze meglehet, teljesen természetes folyamat ez, az agy kiváló módszere, amellyel a valóság természetének ellentmondó tapasztalatokat kezeli: felejtünk.

Senki nem állította, hogy a mennyország könnyű poggyász — egyszerűen arról van szó, hogy ha valami túl magabiztossá lesz, akkor rögtön hazugsággá válik —, megmártózni mások bánatában vezeklés; a napfény csodaországban is árnyékkal jár és a titkok csak akkor tárulnak fel, már ha feltárulnak, amikor az ész a végét járja — ezért remegek most, ezt érzem, szétreped a fejem; nem moccanok, virágot vet a fagy, a harmat csillagot — lélekharang, lélekharang… éj, ha jönnél.
 

Világgá mentem, készültem menni, mintha lenne világ, mintha világgá menni egyszerű volna, „hogy a halál csak amit ő tartozik / és az élet egy bónusz összesen”, mintha akár a lélekvándorlásban hihetnék, hogy az emberi lélek halhatatlan, időben örökké tovább él mindétig, de ez nemhogy nincs garantálva, hanem az is bizonyos, hogy sehogyan sem old meg semmilyen problémát a világgal kapcsolatban — mert milyen a világ? Merőben közömbös, még ha végtelen bonyolult is — tudom, és félek tőle; félek attól, ami van vagy látszik lenni. És nem tudom pontosan, mi az, így nem is érthetem — innen a félelem, melynek neki akarok fejjel rontani, e bonyolultságot és közömbösséget akarom kiismerni a legmélyebb teljességében, akár magam elveszejtése árán, túlhaladva minden határt, s megtudni, mi volna erőm végső pontja, tudnom kell, mire képes egy ember — igazán kíváncsi vagyok arra is, mi lesz velem, ha az én mint olyan már nincs.

Alighanem jó napom volt, amikor az összes festéket lekapartam egy régi üvegfestményemről. Remélem, senki nem ugrik föl mögém a szopórollerre; félek, lobogó hajam lesodorná a véletlen heroldot, noha állítólag mindenkinek van efféle apródja valahol, mint mikor megcsap egy pofon szele, vagy épp vörösre óhajtanám festeni a várost.

Aki bújt, aki nem, nyelek.
 

                              ‾ '' ‾

        ‾ '' ‾

                                                  ‾ '' ‾

                                                                  ‾ '' ‾

                    ‾ '' ‾

                                                               ‾ '' ‾

                                              ‾ '' ‾

Körbe-körbe járnak a gondolataim egy spirál mentén, melynek merő sötétség a közepe.

Mi sem tűnik föl valószínűtlenebbnek számomra, mint hogy egy körorvost vagy egy matematikust — voltaképp bárkit, aki engem olvas, ez komolyan befolyásolna bármiben. Egészen másféle ágyúkkal kellene tüzelni, de legfeljebb csak a legközvetettebb hatásban reménykedhetem. Mindeközben azt érzem, az alapokig leástam, hogy kellően mélyre szúrjam le a kérdőjeleket, de mégiscsak előfordulhat, hogy gondolatköröm sokkal szűkebb, mint sejteném. És talán épp ezért most már többé nem kérdezek, nem várok se választ, se magyarázatot — valószínűleg elég lesz szemlélődnöm hallgatva. Azt hiszem, sosem voltunk igazán barátok mi, én meg a táj.
Persze mások alakítják az embert, én legfeljebb csak elbeszélem. „Amit az ellenséged hisz rólad, az valószínűleg igaz, különben miért lenne az ellenséged?” — erőst bukfencező szillogizmus ez; a világ örök hinta, fénytelen és alacsony életet teregetek ki — de mindegy is.
Mindig rettegek attól, hogy a házban valaki elkezd hegedülni. És olyannyira rettegek, hogy amikor ez megtörténik, a cincogás befejezte után hallucináció gyötör, tisztán hallom az elkínzott húrokhoz dörzsölődő, kirojtosodott vonó hangjait, noha tudni is vélem, ez már puszta káprázat. A valóságos szó jelentésével korábban nem volt problémám: valóságos az, ami a világot mozgatja, ami megfogható és igaz; a másik oldal, a nem valóságos pedig az, amiről egy őrült üvöltözött hajnal négykor az utcán, nem valóságos a baszdüh és a pinabú, melyek az álmokban gyötörnek, és melyek megfoghatatlanok és súlytalanok. Akarom és nem akarom tudni, korábban tévedtem vagy most.
Alighanem messze vagyok még attól, hogy megértsem az összes megértendőt, amikor pontosan tudom, miről kell és miről nem kell beszélnem. Még mindig csak belebonyolódom a részletekbe, s nem tudom, van-e értelme erről beszélni. És hogy akkor miért is jártam be azt a nagy területet. És nem tréfa: az írásdüh egy végtelenül romlott kor tünete.

Kedvellek, te porhüvely, kedvelem a jelentéktelenséged, értelmetlen vágyaid, felesleges tetteid, semmitmondó szavaid.