Esik. Az első mondat sorrendbe szedi a gondolatokat, a második meg célba veszi mindig ugyanazt a helyet. Minden klisérajongó emberi lény tudja, hogy csak olyan felhők ürítik ránk tartalmukat, melyek mögött mindig kék az ég. Semmi értelme olyasmit mondanunk valakinek, amit az nem ért, még ha hozzátesszük is, hogy úgysem érti.
Ami csak létráról elérhető, az már nem érdekel — nyilván mert túl sokat használtak korábban létraként, melyet épp úgy is löktek el, felhágván rajtam, mint immár feleslegest, ami ennyire volt jó. Ahogyan bármely szónak az egyik jelentése az alkalmazásának egy adott módját mutatja, úgy egy ember „funkciója” a használatát. A nyelvjátékok persze változhatnak, de mennyit érne meg a válasz? (…×…=…?) Baszd meg a létrádat. Papíron is minden ellenünk szól.
Életmegvető bátorság; a „kedvenc válasz”, amikor nem akar valaki válaszolni: „nem fogok magyarázkodni”, „nem foglak győzködni” — érzéketlen vágy; lesz, amit sosem értünk meg. Minden mozdulatom a nagy egészre irányul, mindig ugyanarra, akárha különböző perspektívájú látképek vagy vetületi ábrák lennének; viszont (mert volt úgy, hogy — és mégsem) az összes rituális mozzanat szigorúan kerülendő, mert azok azonnal rothadásba fulladnak. Nem akarnak megölni, tehát barátok vagyunk; és csak röhögök magamon, ha már ital sincs itthon. Egy csók persze szintén rítus, és nem rohad el — de épp csak ennyi rítus engedélyezett, és csak annyira, amennyire egy csók valódi. „Arra meg ne keress magyarázatot, hogy miért nem bírják a pofád, mert hidd el, én sem bírom, és nehéz lenne megmondanom, hogy miért nem” — itt találkozunk a minden folyik nehézségével; talán épp ezzel kellene kezdeni.
Van, aki arra születik, hogy a folyóparton üldögéljen. Van, akibe folyton belecsap a villám. Van, akinek a zenei hallása kiváló. Van, aki művésznek születik és van, aki úszik. Van, aki gombokat gyárt és van, aki Shakespeare-t szaval. Esik. Tévedéseink talán ténylegesen is összefüggnek az eső neszeivel. Itt vagyunk. Pedig nem is siettünk.
új kommentek