Induljunk el, te meg én, ha már kiterült az éj a város egén — ami ugyan nem biztonságos, borzalmas haragja és még borzalmasabb hálája semmi szín alatt nem nevezhető biztonságosnak, s ezt talán meglehetősen sokan látják, de ez nem jelenti azt, hogy fel is ismerik. Tények érzelmek nélkül: való igaz, lehetne időben másutt az éj, ama másik, a soha be nem fejeződő, fektében elnyúlt fénymaradékkal kecsegtetve — induljunk el.
Már nem remélem, hogy megfordulok, sem új fejleményt, pláne hogy tehetséget, látókört cseréljek, ilyesmire törekedni sem törekszem, mert tudom, az idő mindig idő, s a tér csak tér — és mindig az. Ami létezik, csak az időben létező, s csak a térben igaz — jobban járnánk, ha soha nem találnánk rá, mert aztán többet tudunk majd, mint amire vágynánk, többet érzünk annál, amit valaha is érezni akartunk; bizony, így kezdődik a bánat, és soha nem ér véget.
Az emlékezet pedig nagyon furcsa: a dolgok másképp állnak, mint hinnénk. Néha felébredünk, aztán újra elalszunk, és a kettő között már alig is van különbség: az alvást elrondítja a szégyen és a szorongás, az ébrenlét tele elvetélt gondolatokkal, melyek álomszerű képtelenségszilánkokká fakulnak. Persze meglehet, teljesen természetes folyamat ez, az agy kiváló módszere, amellyel a valóság természetének ellentmondó tapasztalatokat kezeli: felejtünk.
Senki nem állította, hogy a mennyország könnyű poggyász — egyszerűen arról van szó, hogy ha valami túl magabiztossá lesz, akkor rögtön hazugsággá válik —, megmártózni mások bánatában vezeklés; a napfény csodaországban is árnyékkal jár és a titkok csak akkor tárulnak fel, már ha feltárulnak, amikor az ész a végét járja — ezért remegek most, ezt érzem, szétreped a fejem; nem moccanok, virágot vet a fagy, a harmat csillagot — lélekharang, lélekharang… éj, ha jönnél.
új kommentek