kklóóór

Ez a nap is úgy megy el, mint majdnem minden nap, hogy jobb lenne semmit sem megjegyezni belőle inkább, csak „asszimilálódni”, esetleg még firkálni, legalább az jó, már ha jó, bár sokmindenre nem jó — meglehet, hogy aki túl sokat tud, annak tényleg nehéz nem hazudnia, de én tudatlan akarok lenni. Sőt ostoba és végtelenül egyszerű, együgyű ember. Bár néha már azt se tudom, mit akarjak.

Лайф из фак.
 

Áldott, vegyszeres álomból ébresztenek fel agresszíven, és ne legyen szavam se, mert hogy jövök én ahhoz, ugye. Ezt még le is nyelném, akárcsak az előző éjjeli rongálást, ócsárlást, anyázást — ne de hol van a napszemüvegem? Hogy nem tetszik érteni? Temessünk el egy közmondást? Nem tetszik érteni, hogy már meghaltam, hogy hiába mondtam fél éve, hogy „csoda”, amikor semmi csoda sehol igazából? Ezt-azt persze lenyelünk, természetesen, mert hát nem vagyunk mi jedik — de mennyit érne meg a válasz? Hogy új szótárt kell beszereznem? És abból azt is megtudom, miért gyűlöl a király kitartóan és szakadatlan?

Elnézem a téren az utolsó kutyasétáltatók távozását, majd arra gondolok kényszeresen, hogy „valami mindig hiányzik”, meg főleg arra, hogy a kutyát nem lehet becsapni. A bosszúbaszás mint olyan inkább eszembe se jut, mert még azért is engem hibáztatnának… Hát persze hogy én tehetek róla! Én mondtam mindig, hogy a továbbiakban kizárólag csak gyűlöletből lehetünk hajlandóak dugni… Aztán csak hányok egyet és kész. És nem is arról van szó, hogy ezután sem írok rá ama ismerősre, hogy leginkább megölném… na nem, semmi ilyesmi. Ásom el magam, domesztikálni képtelenül dühöm, szégyenem. (Igen, mondhatod: szánalmas.)

Hogy „folytatjuk”? Áruld már el, hol voltál, amikor a szar röpködött itt? De tudod mit? Meséld el! Te hazudsz mindőnk közül a legjobban, ha te mondod, mindenki elhiszi; ha csak levegőt veszel, az bizonyosan valaki utolsó lélegzete lesz — jóformán hátat sem fordítottam, máris új barázdát szántottál. (Irigyled inkább minden didergő léptem? De hát ha én valamit nem értek, azt megérteni próbálom, és nem az egyszerű agyammal „megmagyarázni”, és így őrült képleteket építeni…) És inkább már bele sem merek gondolni, mi minek az elegye (ahogyan az sem lepne meg, ha ma azért még Tyler Durden is beugrana pár percre).

Elégedettnek kell lennem; elégedett vagyok. Nekem mindenem megvan: ég, levegő, idő a felejtésre. Főleg az idő, felejteni például, hogyan gyűrtek teljesen össze. És dehogy vagyok egyedül, itt vannak a macskák is, akik naphosszat a végtelen kedves tüzelős vernyákolásukkal idegesítenek. De még mindig jobb ezt hallani, mint néhány más hangot, mit ma hallottam. És talán mégsem nekem kellene szakemberhez fordulnom a depressziómmal, amivel magamon kívül senkit sem bántok, hanem inkább másoknak a megalomániájukkal, reflektálatlanságukkal és kényszerképzeteikkel. Vagy nem, vagy nem tudom.

Hát temessünk el egy közmondást. Hét éve, 2005-ben ilyenkor konkrétan a Picasso kalandjait néztem — és most értem csak igazán, mit is jelent a Boom! Crash! Bang!: itt vagyok benne. Aznap éjjel elkezdtem írni egy verset Szenteste, egyedül címmel, melynek majdnem kész fogalmazványa aztán jó ideig várt véglegesítésre és letisztázásra, ám több más hasonló állapotú társával együtt odalett: a vincseszterem leégésekor megsemmisült örökre. Így ma már csak (alighanem még mindig abszolút érvényes) utolsó sorára emlékszem — és mely utolsó sor, mivel vers nincs, maga sem létezik ilyenként —, így szól: Hát hogy a kurvaistenbe’ jutok így el az éjféli misére?
 

Többféle magatartás van a karácsonyt illetőleg.
Egynéhányat figyelmen kívül hagyhatunk:
A társadalmit, a tunyát, a nyilvánvalóan üzletit,
A lármásat (a bárokat éjfélig nyitva tartják),
S a gyerekest — ami távolról sem a gyermeké:
Annak a gyertya csillag s az aranyangyal
Tárt szárnyával a fa tetején
Nem puszta dísz, hanem valóban angyal.
A gyermek ámul a karácsonyfán,
S őrizze is meg az ámulás szellemét,
Az ünnep esemény legyen neki, ne csak ürügy,
Hogy a csillogó elragadtatás, az emlékében őrzött
Legelső karácsonyfa láttán kelt meghatottság,
Az a meglepetés, egy sereg új birtoklás öröme
(Mindegyik a maga sajátos, vonzó illatával),
A várakozás a liba- vagy a pulykasültre,
S az áhitatos borzongás, mikor behozzák,
S mind e vidámság s hódolat meg ne fakuljon
A későbbi élmények folyamán, a sótlan
Megszokásban, a fáradtságban, életunalomban,
A halál sejtelmében, a kudarc tudatában,
Vagy tán a megigazult jámborságban,
Mely néha csupa magahittség, visszatetsző
Isten előtt és tiszteletlen a gyermek iránt
(S itt hálásan gondolok ismét Szent Lucára,
Himnuszára és tűzkoronájára):
Hogy még a vég előtt, a nyolcvanadik karácsony előtt
(Értve ezen a legutolsót, akárhányadik is lesz)
Az évről évre ismétlődő megindultság emlékei
Egyetlen nagy örömmé halmozódhassanak,
Amely nagy félelem is egyben, mint azon a napon,
Mikor a kezdet emlékeztet a végre,
És az első Eljövetel a másodikra.

(ford.: Rónay György;
T. S. Eliot versei, Európa, Budapest, 1978, 105–106.)
 

A pöcsöm vakargatom és az eget bámulom: üdvözító kombináció. A Hold már rég nem az a bús, érzelgős, öreg barát; a lelkem üres edény, a poézis szétporladhat egy lágy hangtól akár.

Nem tudom, kell-e ezt tudnom, de láss csodát, láss nadrágot — düh és szégyen delejes elegye bennem. És ezzel kész is vagyok, pontosabban részemről vége — tudatom mindig is berzenkedett a befejezés ellen, bármilyen legyen is az.

A levegőbe harapok, akárha fűbe; rágyújtok, iszom, ettől még valamennyire élőlénynek érzem magam. Szánalmas.
 

Ébredés sörtől savanyú gyomorral, felesleges eljátszani a szem ki nem nyitásával, tapogatózással: egyedül fekszem a hideg ágyban, és teljesen mindegy, mikor és hogyan érkeztem haza. Az is mellékes, milyen kistörténetet eszkábálhatok össze abból, amit a konyhában találok, a kávézaccból sem próbálok kirakni semmit. Ugyanaz az üresség napra nap, tartózkodón pontos tükörképe a bennem lakó ürességnek.

Vattás a levegő, „cirkusz”, amit állítólag csinálok, a hölgy pedig nevet, nevetésébe bonyolódom, sőt már része is vagyok, fogai pótcsillagok, nagy hajlammal a rajképződésre, elveszem torka sötét üregeiben, a látatlan izmok hornyai sebeznek fel. Haza kellene menni és megtanulni olvasni, mert bár én vagyok a geci ebből a perspektívából, de nem is kellene mindent magukra venniük a kerge bukszáknak; azt viszont mégsem mondhatom meg nekik, hogy túlzás lenne, ha minden róluk szólna. Azaz csak „kiszűröm a dallamot”, a többi meg paranoia indukálta felesleges feszültség. („Néha legszívesebben megfojtanám azt a nőt, aki valami szépet, kedveset, gyengédet képzel rólam. A nők ragadozó természetének, úgy tűnik, mégis kell valami ártatlannak látszó előjáték. Pedig többet tudnak a lehetségesről, mint azt én el tudnám képzelni.”)

Nem fog hívni senki, nem megyek sehová — a végén csak kiderül, hogy van igazság a földön. És sok kicsi sem megy sokra, az idő menekül, döglöttkutyaszag zuhan végig a városon.
 

Igen: ki kell szabadulni a megnyitáselmélet fogságából, és igen: megér egy életet, hogy a tiszteket megkeverjük az alapsoron, és ez legyen inkább a játszma alapja. Az ellenfelünk természetesen a halál (az élet) — és mindenhogyan veszítünk végül: riválisunk úgyis mindig csal, vagy esetleg előfordulhat, hogy nem látjuk át rendesen a szabályokat (melyekbe a „csalás” is bele van foglalva).

És valamit kezdeni kell a venezuelai szappanoperákba illő mondatokkal is. Felejtsük el őket és hallgassunk? Idézzük őket és vállaljuk ezért a kiátkozást? Most úgy teszek, mintha csak a fülem mellett ereszteném el őket.

— Zord a külsőd, de odabent… a lelked mélyén érzelgős vagy. Nyálas!
— Én annyira utálok olvasni, hogy már a Bibliát se nyitom ki.
— Akkor fejezzük ezt be. Nincs értelme.

— Kérdezz meg egy nőt, ha ő lenne a helyemben, neki milyen érzés lenne ezt olvasni!
— Bazmeg, az irodalom tényleg veszélyes.

— Itt is befelé fordulás, begombolkozás, elvonatkoztatás jelentkezett…
— Édesem, nekem korán van még ehhez a stílgyakáshoz…

— Megbaszol ma?
— [hosszú, mély hallgatás]
— Akkor dugok mással, és veled többet nem.

— Manipulálj és zsarolj, bánts és hibáztass minden ok nélkül.
— És az aranyos kis faszom nem kéne?

— Csak elszívjuk, aztán tépünk.
— Hát, ez is egy perspektíva.

— Tök jó, a köszönésen kívül gyakorlatilag meg se kell szólalnom.
— Mert tudjuk, mit kérsz.
— Meg azt is, mennyiből kérek vissza.

Lényeges, hogy legyen szünet a hátrahúzás és az elengedés között.

Ám mivel mindezt kikerülhetetlennek látom, a továbbiakban nem is áll szándékomban többet gondolni rá, mint amennyit érdemel — a partit így is, úgy is végigjátszom.