A pöcsöm vakargatom és az eget bámulom: üdvözító kombináció. A Hold már rég nem az a bús, érzelgős, öreg barát; a lelkem üres edény, a poézis szétporladhat egy lágy hangtól akár.
Nem tudom, kell-e ezt tudnom, de láss csodát, láss nadrágot — düh és szégyen delejes elegye bennem. És ezzel kész is vagyok, pontosabban részemről vége — tudatom mindig is berzenkedett a befejezés ellen, bármilyen legyen is az.
A levegőbe harapok, akárha fűbe; rágyújtok, iszom, ettől még valamennyire élőlénynek érzem magam. Szánalmas.
új kommentek