kklóóór

Ez a levél szerelmi vallomás, amit orrfújásra lehet használni. Kétszeres öröm: lelki és testi. Kösd össze a kellemest a hasznossal, a kényelmest a nyugalmassal, az élelmest a rugalmassal. Légy férfi.

Itt az ablakból a kilátás változatlan, ugyanolyan, mint Szegeden; testsúlyom, magasságom, arányaim nem változtak; úgyszólván érett vagyok. Számos egyéb jó tulajdonságomra is emlékeztetlek, a reklám kedvéért; mosható, színtartó stb. Továbbá a bőröd őre.

Tudod, innen nem is látszol olyan magasnak. Igaz, én sem.

Ha rám gondolsz, gondold először fekete-fehérben, aztán színesben. Hasonlítsd össze. Aztán próbáld meg egyszerre a kettőt.

Most fél négy van, és nem vagyok éhes.

Hát átmenetileg szia
 
 

(Hajas Tibor: Szövegek,
Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2005, 117.)
 

Hajnalban mindig eljön egy pillanat, amikor a hideg még hidegebb, és ilyenkor már hiába veszem fel a második kapucnis pulóvert (hatodik réteg), az sem segít, marad a vacogás. Pedig az agyammal tudom (az agyam tudja), semmivel sincs hidegebb, mint egy perccel előtte, mégis ideköltözik a csend hidege és az üresség rendje, nincs mit tenni (vele vagy ellene).

Aztán rögtön a még dermesztőbb érzés, a hiábavalóságé. Hogy ugyan, mivégre az egész, ami, akárhonnan nézzük (és ezen nincs is mit szépíteni), nagyon kevés.

Kudarcpoétika — és ezzel akkor „minden el van rendezve”; sok mindent lehet rám mondani, de ezt a jellegzetes égésszagot nem tévesztem össze semmivel. És utána hagyom elterelni a figyelmet, elmellőzni a lényeget — nem vagyok férfi, tettem is róla (a külsőségeket illetően mindenképpen), hogy ne legyek az, legfeljebb csak afféle „anti~” —, és minden „szépen összeálljon.” Hát persze, bólogatok, ez meg az vagyok (sok mindent lehet rám mondani; minden el van rendezve). Ha ezt tudtuk volna idejében. Hát persze, bólogatok, és nincs már fejforma, miben gyönyörködhetnék.
 

Hol voltál tegnap este, l
Nesze semmi, fogd meg jól, lelkes utazóm, indiszkrét olvasóm, te kukkoló, ezzel a fentebb gyanútlanul félbeszakadt, immár a semmibe lógó sorral egy meglehetősen hosszú mondat kezdődött, le is írtam, de aztán megbántam, hogy leírtam (sőt azt is keservesen, hogy kigondoltam, mivelhogy az lett volna a jó mindenkinek és mindenki másnak, de persze legfőképp azért mégis csak nekem, ha meg se történik, amit leírtam, mert ezek a hüvelyesek tényleg kikészítenek), így hát jött a keserédes törlés, de mint amikor a szarnak adunk egy pofont, hagytam egy nyúlfarknyi fejet, látsszék csak „valami”.

A Morlat-szövegre majd máskor térek ki, már ha egyáltalán kitérek — elég tudnom, hogy emlékezhetnék, csak akarnom kell, és már felejtek is.
 

Nos, öregem, ha már itt vagyunk karácsony másnapján ebben az egyszerű kocsmában, és még beszélünk is az átkozva áldott közös hallgatás helyett (mert rögeszméink olyika rokon), de sőt még meg is hallgatsz kicsinyég, mielőtt újra a magadéba kezdenél, az érzelmek hajszálcsövessége és a szeretet perisztaltikája, miközben voltaképp szavak nélkül is értjük egymást, a két bú és bánat szinte egyazon; elmondom halkan, motiválatlanságom nem izgató már, de hogy még a bor is bontatlan áll a konyhában, nadrágom is bontatlan, mert az elvétett mosakodás, rövidítetlen arcszőr, nagy szavak és sírás mellőzése immár rutinszerű, nincsenek cetlik, semmit érő feljegyzések, de sem firkák (anyám képe se a falon); egyszer voltam hős, de akkor sem, és nem vágyom már semmire, csak kinyissam, amit még ki lehet nyitni, és bezárni, amit be kell — ez minden, és a tüskék.
 

Valahogy túl gyakran érzem azt, lemaradtam valamiről. És nem is arra gondolok most, hogy kissé bosszantónak tűnik föl, ha az egyetlen nyitva tartó kocsmában is köcsög karácsonyi számok szólnak a tévéből, körülbelül kétóránként ismétlődve (valószínűleg ennyi a Christmas pop kapacitása).

Szokták mondani, év vége felé összegezni kell. De valamiért azt sem igazán szeretek, éppen úgy vagyok vele, mint a befejezéssel: tudatom erőst berzenkedik ellenük. Az én összegzésem jó esetben is inkább összeszegezés, abban valamivel jobb vagyok talán, egymástól távol eső dolgokat összeereszteni, az új kontextusban merőben más értelmet adni a mondatoknak; semmi új, ez ugyan nem spanyolviasz, csak egyszerű kollázs, amelyben a spanyolcsizma teljesen természetesen kerül a boncasztalra (és se varrógép, se esernyő — így szépség se nagyon). És most elmellőzöm a kommunikációs zavarokat („Ráírok — kilép. Ráírok — kilép. ON — OFF. »Örökös itt a lélekjárás…« ON — OFF. »Örökös itt a lélekjárás…« Ráírok — kilép.”); voltaképp fogalmazhatnék úgy is, ahogyan azt tegnap éjjel hallottam a szomszéd asztalnál ülőtől: „megfestheted a faszomat a másik Jóskával.”

Végül még belefutottam egy igazoltatásba is, de a rendőröknek sem tudtam mást mondani, mindössze ennyit: Brumm.