Hajnalban mindig eljön egy pillanat, amikor a hideg még hidegebb, és ilyenkor már hiába veszem fel a második kapucnis pulóvert (hatodik réteg), az sem segít, marad a vacogás. Pedig az agyammal tudom (az agyam tudja), semmivel sincs hidegebb, mint egy perccel előtte, mégis ideköltözik a csend hidege és az üresség rendje, nincs mit tenni (vele vagy ellene).
Aztán rögtön a még dermesztőbb érzés, a hiábavalóságé. Hogy ugyan, mivégre az egész, ami, akárhonnan nézzük (és ezen nincs is mit szépíteni), nagyon kevés.
Kudarcpoétika — és ezzel akkor „minden el van rendezve”; sok mindent lehet rám mondani, de ezt a jellegzetes égésszagot nem tévesztem össze semmivel. És utána hagyom elterelni a figyelmet, elmellőzni a lényeget — nem vagyok férfi, tettem is róla (a külsőségeket illetően mindenképpen), hogy ne legyek az, legfeljebb csak afféle „anti~” —, és minden „szépen összeálljon.” Hát persze, bólogatok, ez meg az vagyok (sok mindent lehet rám mondani; minden el van rendezve). Ha ezt tudtuk volna idejében. Hát persze, bólogatok, és nincs már fejforma, miben gyönyörködhetnék.
új kommentek