Igen: ki kell szabadulni a megnyitáselmélet fogságából, és igen: megér egy életet, hogy a tiszteket megkeverjük az alapsoron, és ez legyen inkább a játszma alapja. Az ellenfelünk természetesen a halál (az élet) — és mindenhogyan veszítünk végül: riválisunk úgyis mindig csal, vagy esetleg előfordulhat, hogy nem látjuk át rendesen a szabályokat (melyekbe a „csalás” is bele van foglalva).
És valamit kezdeni kell a venezuelai szappanoperákba illő mondatokkal is. Felejtsük el őket és hallgassunk? Idézzük őket és vállaljuk ezért a kiátkozást? Most úgy teszek, mintha csak a fülem mellett ereszteném el őket.
— Zord a külsőd, de odabent… a lelked mélyén érzelgős vagy. Nyálas!
— Én annyira utálok olvasni, hogy már a Bibliát se nyitom ki.
— Akkor fejezzük ezt be. Nincs értelme.
— Kérdezz meg egy nőt, ha ő lenne a helyemben, neki milyen érzés lenne ezt olvasni!
— Bazmeg, az irodalom tényleg veszélyes.
— Itt is befelé fordulás, begombolkozás, elvonatkoztatás jelentkezett…
— Édesem, nekem korán van még ehhez a stílgyakáshoz…
— Megbaszol ma?
— [hosszú, mély hallgatás]
— Akkor dugok mással, és veled többet nem.
— Manipulálj és zsarolj, bánts és hibáztass minden ok nélkül.
— És az aranyos kis faszom nem kéne?
— Csak elszívjuk, aztán tépünk.
— Hát, ez is egy perspektíva.
— Tök jó, a köszönésen kívül gyakorlatilag meg se kell szólalnom.
— Mert tudjuk, mit kérsz.
— Meg azt is, mennyiből kérek vissza.
Lényeges, hogy legyen szünet a hátrahúzás és az elengedés között.
Ám mivel mindezt kikerülhetetlennek látom, a továbbiakban nem is áll szándékomban többet gondolni rá, mint amennyit érdemel — a partit így is, úgy is végigjátszom.
új kommentek