Áldott, vegyszeres álomból ébresztenek fel agresszíven, és ne legyen szavam se, mert hogy jövök én ahhoz, ugye. Ezt még le is nyelném, akárcsak az előző éjjeli rongálást, ócsárlást, anyázást — ne de hol van a napszemüvegem? Hogy nem tetszik érteni? Temessünk el egy közmondást? Nem tetszik érteni, hogy már meghaltam, hogy hiába mondtam fél éve, hogy „csoda”, amikor semmi csoda sehol igazából? Ezt-azt persze lenyelünk, természetesen, mert hát nem vagyunk mi jedik — de mennyit érne meg a válasz? Hogy új szótárt kell beszereznem? És abból azt is megtudom, miért gyűlöl a király kitartóan és szakadatlan?
Elnézem a téren az utolsó kutyasétáltatók távozását, majd arra gondolok kényszeresen, hogy „valami mindig hiányzik”, meg főleg arra, hogy a kutyát nem lehet becsapni. A bosszúbaszás mint olyan inkább eszembe se jut, mert még azért is engem hibáztatnának… Hát persze hogy én tehetek róla! Én mondtam mindig, hogy a továbbiakban kizárólag csak gyűlöletből lehetünk hajlandóak dugni… Aztán csak hányok egyet és kész. És nem is arról van szó, hogy ezután sem írok rá ama ismerősre, hogy leginkább megölném… na nem, semmi ilyesmi. Ásom el magam, domesztikálni képtelenül dühöm, szégyenem. (Igen, mondhatod: szánalmas.)
Hogy „folytatjuk”? Áruld már el, hol voltál, amikor a szar röpködött itt? De tudod mit? Meséld el! Te hazudsz mindőnk közül a legjobban, ha te mondod, mindenki elhiszi; ha csak levegőt veszel, az bizonyosan valaki utolsó lélegzete lesz — jóformán hátat sem fordítottam, máris új barázdát szántottál. (Irigyled inkább minden didergő léptem? De hát ha én valamit nem értek, azt megérteni próbálom, és nem az egyszerű agyammal „megmagyarázni”, és így őrült képleteket építeni…) És inkább már bele sem merek gondolni, mi minek az elegye (ahogyan az sem lepne meg, ha ma azért még Tyler Durden is beugrana pár percre).
Elégedettnek kell lennem; elégedett vagyok. Nekem mindenem megvan: ég, levegő, idő a felejtésre. Főleg az idő, felejteni például, hogyan gyűrtek teljesen össze. És dehogy vagyok egyedül, itt vannak a macskák is, akik naphosszat a végtelen kedves tüzelős vernyákolásukkal idegesítenek. De még mindig jobb ezt hallani, mint néhány más hangot, mit ma hallottam. És talán mégsem nekem kellene szakemberhez fordulnom a depressziómmal, amivel magamon kívül senkit sem bántok, hanem inkább másoknak a megalomániájukkal, reflektálatlanságukkal és kényszerképzeteikkel. Vagy nem, vagy nem tudom.
Hát temessünk el egy közmondást. Hét éve, 2005-ben ilyenkor konkrétan a Picasso kalandjait néztem — és most értem csak igazán, mit is jelent a Boom! Crash! Bang!: itt vagyok benne. Aznap éjjel elkezdtem írni egy verset Szenteste, egyedül címmel, melynek majdnem kész fogalmazványa aztán jó ideig várt véglegesítésre és letisztázásra, ám több más hasonló állapotú társával együtt odalett: a vincseszterem leégésekor megsemmisült örökre. Így ma már csak (alighanem még mindig abszolút érvényes) utolsó sorára emlékszem — és mely utolsó sor, mivel vers nincs, maga sem létezik ilyenként —, így szól: Hát hogy a kurvaistenbe’ jutok így el az éjféli misére?
új kommentek