A kék és üres szemű nő elmosolyodik, a széles mosoly több száz tökéletes, fehér foggal van tele. — Szóval most le kellene taglózzon engem a lelkifurdalás és annak szépsége? — sziszegi, majd elfordul, maga mögött hagyva a poklot és a porvihart, mit kedvtelve élesztgetett és éltetett. — Aki keres, halál.
Időérzékelésünk egy kényelmes illúzió csupán; olykor holmi szellemnek, testetlen vándornak vélem érezni magam, holott fázom — talán szégyellnem kellene, hogy részeg vagyok, de szerencsére részeg vagyok, és nem szégyellem magam. Ez a részegség most más: lebegek és emelkedem és megsokszorozódom; minden egyes részem más és más tempóban létezik — így jut eszembe minden; emlékezni kezdek, minden veszteség ugyanaz a veszteség, minden felejtés ugyanaz a felejtés.
Ama mélységes és szánalmas bánat pedig visszaránt a földre, egyetlen, színjózan testembe, s hátam mögött érzem, majd odafordulva meg is pillantom a Holdat. A ragyogó, pimasz, imádnivaló Holdat, ahogy hív, kényszerít, fénylik és sugárzik, édes semmiségeket suttog acélos hüllőhangon: — Üdv, öreg barátom.
Szia, idegen.
új kommentek