Színüres szívem kárörvendő hollója azt károgja, sohamár, és a hold is egy felhőt von maga elé durcásan. Bizonyos rutinok kifejezetten ártalmasnak tűnnek föl. De sőt és épp ezért kerülendőnek — olykor mégsem lehet elkerülni őket. Mi ez a késő őszi sátánizmus? Ráadásul önmagamról mesélnem sincs már kinek, amióta meggyógyultam.
— A sivatagban nincs semmi. És az senkinek nem elég.
— Az benne a trükk, hogy nem zavar a fájdalom.
Nem tudom, miért, de megrémültem — mintha valami rondaság volna az élet. És most már csak egy kegyetlen sláger szól, valóban szívbemarkoló forma, sehol sincs meg a hajnalban elgondolt két mondat, hiábavalónak bizonyul a keresés, üldözni nincs mit. És minek is. Kinek tetszene annyira, hogy össze is házasodjanak. A nemkérdések ideje ez. Meg a bármikor megdönthető magabiztosságé. Nem is szeretnék több dialógust. Engem is csak az alkalom szült.
— Te tényleg majdnem ember vagy.
— A majdnem elég is.
Amikor pedig végre ráveszem magam, hogy kilépjek a lakásból, azzal az ordas közhellyel kell szembesülnöm, hogy az éjszaka tele van ragadozókkal és más egyéb szörnyekkel — most először ritkának és értékesnek tűnik föl az élet, annak ellenére, hogy olyan sok van belőle, és hogy legnagyobbrészt nem sikerül bizonyítania az értékét.
— Mit mondott?
— Azt mondta, hogy ez még kevés. Hozhatom a teát?
Keleten világosabb lett az ég alja, valahol énekelni kezdett egy madár, és ez csak azt mutatta, mennyire ostoba. Mire is gondoltam. Ezt ti nyilván jobban értitek. Meglehet, tényleg és mégiscsak nagy gonoszság a másiknak azt kívánni: élj boldogan.
új kommentek