Mindenki hall olyan történeteket gyermekkorában, melyeket sosem felejt el. Elkezdődik valahol, de az nem az eleje, mert nincsenek kezdetek, csak elkezdődik, szinte jeltelen; zongoraszóra sírnál, nem engedik, vicsorognál, nem engeded, és zajlik és folyik és történik megállíthatatlan, vége nincs, csak a semmi áradó lehelete.
Amikor már az üres, betöltésre váró fehér lap sem fenyeget, de sem egy rettenetes rákosszentmihályi tél, amikor voltaképp „mindegy”, amikor már tényleg úgy áll, hogy minden kötél szakad, és akár ki is rúghatsz a hámból — nos, akkor kell igazi bátorság ahhoz, hogy a lovak közé dobd a gyeplőt (amikor ideje van valami valódi őrültséget csinálni). Kis utazás, zéró kimenetelű függvény (/dev/null) — formásan pompás dadogás mindössze ez is.
Hangokat akarok hallani! Ocsmány szagokat vágyom érezni! Rettentő képeket óhajtok látni! Förtelmes ízeket kívánok érezni! És ne kínozz, ráspollyal simogasd a faszom. Édes vörösbor per vers, szimpla élmény, ama majdnem-semmi. De hát nem is szabadulhatunk a gyanútól, mely önnönmagunkban testesül meg, ebben a teljességgel természetellenes valamiben, az evolúcióval végsőkig dacoló húsgépben — igen, most már bizonyos, hogy magamra venném, ha megbántanál.
Hogy a végén esetleg Casablancában kötök ki? Az a zárt osztály szinonimája? Hogy kurafinak nevezel, mert tudod néhány titkomat? Hogy úgy nézek ki, mint egy kabarészereplő? Mert szánalmas az, ahogy végül egy befásult, kiégett, cinizmusra is képtelen vén köcsög lett belőlem? Egy bántnok lennék? Hogy is mondtad, „mint egy kabarészereplő”? Na hja, sit down tragedy.
És a seggembe törlöm a kezem — azt hittem, én lehetek az első kutya a történelem során, akiből szalonna lesz, de valójában csak egy kóbor korcs vagyok, aki a szemétdombon kénytelen vacsorázni.
új kommentek