Kilépek a kapun, a szél kap belém, mint mindig — olykor felnézek, a csillagokat nem térítette-e le pályájukról a vihar, de azok szilárdan kitartanak. Az életünket feldúló őrület ellenére minden a helyén van — és csak bámulom a csillagokat hátravetett fejjel, még ha nincs is ott fenn semmi, amitől megvilágosodhatnánk. Csak tűszúrásnyi fények a sima égbolton, mégis mindig újabb és fokozódó csodálattal s tisztelettel töltenek el — egy erőszakkal és veszteséggel, butasággal és dölyfösséggel teli világban ezek a parányi dicsfények mindig távol és szilárdan maradnak.
„Coming out by foot” — hallom most a szomszédból, röhögni kéne, mint becsület, de nem mindegy. Pitiánerré válik minden, „Nem vagyok buta… annyira” — hangzik ugyanonnan, és még mindig nincs kedvem nevetni. Itt a köd, én pedig nemsokára otthon vagyok, mégsem tetszik ez a pszeudo-korrespondencia.
— Úton vagyok.
— Mi felé?
— A boldogság felé.
— De te már meg vagy… boldogulva!
Valahol mélyen van egy olyan gyanúm, hogy mindannyian gyűlöljük magunkat, de mindenki maga-maga választja meg, hogyan kezeli vagy kompenzálja ezt. Egyik megoldásra sem lehet irigykedni. Nem kétlem, hogy még a „legmagabiztosabb” is szar. Csak hát alig is értem a kísérőtüneteket, -jelenségeket. Lelkem rajta; a gyenge mindig vesztes, nem érdekes, ivóvá lenni szükségszerű.
Ennek is milyen jó vége lesz.
új kommentek