kklóóór

Van olyan élmény, amit csak magának kívánhat az ember. Tévedhetek abban, hogy hívnak engem? Még mindig nem látom, ez hogyan volna lehetséges — bár egyre több minden történik, amiről korábban sehogy sem tudtam, hogyan is volna lehetséges, most viszont látom.

Nem nagyon tévedhetek abban sem, hogy sosem is voltam a Holdon. Ha már unom Londont, talán a Plútóra kéne kilövetni magam, a komplexusaimnak tökéletesen megfelelne egy nembolygó bolygó. Nyilván nem az örökkévalóságnak élek, csak tisztességesen el akarom végezni a dolgomat.

Jogom van azt mondani, hogy „ebben nem tévedhetek”, még akkor is, ha tévedésben vagyok — de szerencsére jogomban áll nem élni minden jogommal.

Napra nap tapasztalom, egyes emberek hiszik, hogy tudják: minden úgy van, ahogy szerintük van. Az egészen bizonyos, hogy nem fogok velük a fociról beszélgetni, mert ahhoz nem értek, a politikáról meg nem akarok. És most nem bízom meg az amigdalámban, így a végső kérdésekről sem.

— Mi kéne?
— Két pofon.

Nyilván nem kell az egészet túllihegni, csak kerülni, hogy megérinthessen. Fogalmazzunk úgy, hogy élni, pláne itt, már művészet. Legyünk jó művészek! De a kor jellemzője most is és mindenütt (és jobb esetben) a közöny.

Leszállt az este. Éjszaka van.
 

Esik. De ettől a por még nem ül el, ugyanúgy kavarog, de sőt még dühödtebben rozsdásodik rám közönye.

Álmomban varázstalanodtam, meghaltam. Így lebegtem a végtelen, fekete tejben, miközben a csillagokat a láthatatlanságukban még félelmetesebb teremtmények ugatták és üldözték, majd lerángatták őket az égről, a csillagok pedig zuhanásuk közben daloltak, mint a pina. Tudtam, hogy hamarosan felébredek.

Ugyanaz a téma más karaktert visel moll hangnemben, és mást dúrban. Ahhoz, hogy egy költőt élvezzünk, szeretnünk kell a közegét, közvetlen kontextusát is. Minden bölcsesség hideg, s csak annyira segíthető ki vele az élet, amennyire a hideg vasat lehet kovácsolni.
 

Az egyik pillanatban minden a lehető legnagyobb rendben, a következőben a véred eszik — na, ennyit a lehető legnagyobbról. Meg arról, hogy vannak pillanatok, melyekért tényleg nem érdemes. Nincs is kedvem élni. Igaz, néha szarni sincs, de mindkettőt muszáj. Kicsit úgy érzem magam, mintha tökéletesen eltévedtem volna és segítséget kérnék valakitől, aki azt mondja, majd ő elvezet, és el is indul velem egy kellemes, fákkal övezett, hosszú, de nyílegyenes úton, ami azonban egyszerre véget ér, s ekkor így szól: „Most már csak a hazavezető utat kell megtalálnod.” Valószínűleg csak a nagyon szerencsétlen embernek van joga ahhoz, hogy másvalakit sajnáljon.

„Tudja, miért vagyok boldog ember? Mert nem kérdezek olyat, amire jobb, ha nem tudom a választ” — mondja az, aki világgá akart menni, aztán maradt csendben itthon. Innentől kezdve neki „tulajdonképen rutinmunka”; és a pofon: egyszerű. Egy csomó minden van a fejemben, de ugyan minek, ha nem tudok élni vele. Számtalan változatos lehetőség van saját magunkat sajnálni.

— Néha úgy érzem, semmit nem értesz az életből.
— Jó hírem van: nincs jóhírem.
— Nem érdekel a véleményed. Élj sötétségben!
— De ma legalább tényleg beláttam: alighanem valóban autista vagyok.
— Olyan régen láttalak, hogy még a neved is elfelejtettem.
— Néha semmit sem értek az életből.

Én tényleg a tollammal gondolkodom. A fejem mit sem tud arról, amit a kezem csinál, csak később csodálkozik rá a firkára. És talán épp emiatt van, hogy csak félig sikerülten fejezem ki, amit ki akarok, vagy még annyira sem. Ez azért mond valamit: amit írok, sokszor csak motyogás. Talán nem kellene olyasmivel foglalkoznom, amit feltehetőleg egyedül én értek. Gyónni már az új élet részeként kell; és semmi sem olyan nehéz, mint nem becsapni magunkat.

Mindenesetre én most megnézem azt a ködöt. Lehet, meg is szúrkálom kicsinyég.

Tanulj úszni, találkozunk az Arizona-öbölben.
 

Ha valaha is úgy tűnt, szerettem volna aluljáróból fölérni, nem tudok elgondolni mást, mint egy vidéki állomást.

A tömegközlekedés szempontjából kései, már-már ésszerűtlen időpontban várakozni másfél órát egy kongó, mindössze néhány hasonló helyzetű figurával és pár elmebeteggel párnázott pályaudvaron: nem kispályás feladat. A falon és a padokba vésve firkák, monogramok, szív és pina és fasz; olaj- vagy szeneskályha jellegzetes szaga, szénpor vagy olajcseppek; nem a vonat visz el, hanem a váróterem, a jármű még és már a helyszínekhez tartozik mint rész és eszköz, az utazás a megelőző várakozásban van, ami meg ez után történik, a koszlott padlót nem érinti (óra, homok: van, aki nagyon szeretné), a céltudatosság és a kauzalitás ezt diktálja.

Micsoda útjaim voltak nekem, mennyi ostoba utazás ezen a vonalon, és még számtalan vonalon; egynéhány, nem is tudom, milyen vonaton, ahogy emlékezem.

Egyszer, egy különös december tizedik napján (genyó ősz és tél volt) épphogy elértem a délelőtt tíz óra két perckor induló vonatot kedves városomban, és bár ne értem volna el. A monoton kattogásban és zakatolásban, mint valami pokoli látomás, úgy futott le előttem az előző huszonnégy óra minden történése az alig húszperces út alatt; szörnyű vérebek rémlettek föl a koszos ablakon átnézve a köddel borított, havas tájra (a ködben fekete-fehér kutyák garázdálkodtak) — megvolt minden, mielőtt meglett volna. Fél órával korábban egy akkorra már egészen elcsendesedett lakásból igyekeztem szomorúan és szorongva eltűnni, egy nő mellől keltem föl, s azt láttam, hogy az előszobában éjjel levetett bakancsom talpáról leolvadt az összes rátapadt hó; ami pedig távozásom után maradt — csak belebújtattam lábam a bakancsba, és hátrafelé lépdeltem ki a lakásból (ne is lássam a saját halálomat) —, mindössze néhány vizes cipőnyom befelé, majd két, talp alakú tócsa, de a nyomhagyó nincs sehol, mintha talán nem is lett volna soha.

Máskor meg ugyanebbe a városba igyekeztem (vissza?), személyvonaton zötyögve hallgattam a jó öreg Neil Youngot, a Dead Man filmzenéjét, és talán épp magázódva monologizáltam magamnak: Nézzen ki az ablakon! Nem emlékezteti ez magát arra, mikor hajón utazik, és késő éjszaka, mikor a mennyezetet nézve fekszik, a vízre gondol, ami odakinn van, és azt kérdezi magától: „Hogy lehet az, hogy a táj mozog, ám a csónak… egy helyben áll?”

Meg voltak persze sötét utazások jócskán: szorongás a kivilágíthatatlan vasúti kocsiban, különös kékségben derengő és kísértetiesen mozgó alakok (árnyképek?) között; kényszeresen hallgat(tat)ott zajok (antitípiák?) díszletezte mélyrepülés mocskos gyorsvonatokon; holmi ismerősök előli pánikszerű menekülések még kínosabb helyzetekbe; részegen vagy épp emelt gyógyszeradaggal végigaludt utak — minek részletezzem? (Hiába, az ember a mi korunkban már csak egy rakás voltból áll.)

Más: tudni kívülről az állomások sorrendjét, álomból felriasztva, holdrakészen, minden egyes részletet a tájból, felismerni az összes kontúrt, melyekhez egyébként közöm alig is van, de mégis. Egy állomás külső vízcsapját látva mindig a fogmosásra gondolni, de már üres zsebbel és semmiféle ölelést nem érezve. Egy csomópontban elgondolkodni a leszállás esélyein, hogy a másik vonalon az eredeti céltól merőben eltérő végállomásra jussak. Ugyanebben a csomópontban belátni, hogy eredeti célom lehet csak az egyetlen végállomás.

Ki küldtél vonat utasának, engedd, már lelkem riadót ne fújjon; nagyobb csöndben, mint gyertyás fényözönben, csak két szót szóljon: készen állok.

(2007–2012)
 

Igen nehéz elmagyarázni valakinek, aki a nagy egészből mit sem látott, sőt szó szerint semmit sem ért. Bár való igaz, minden bizonnyal nekem is be kell szereznem egy új szótárt, a lelki nyugalom érdekében — semmi értelme hátrafelé tekintgetni.

Tapasztaltabb és bölcsebb emberek állítják, hogy érdemes egyetlen alapelvből indulni ki. Hallgatok rájuk, s abból az alapelvből indulok ki, hogy minden ember unalmas, akár unatkozik, akár másokat untat.

Valószínűtlen egy románc ez, új perspektívát kapok a bennem érlelődő akarattól, míg a másikat elkábítja a világ, melynek kicsinyességét egyre világosabban és élesebben látom.

Akik nem unatkoznak, rendszerint épp azok, akiknek ilyen vagy olyan értelemben sok dolguk van a világban — de éppen ezért ők a legunalmasabbak. Az unalom démoni panteizmus. Megy az idő, az élet egy nagy folyó — mondják az emberek. Ebből én mit sem veszek észre, az idő megállt, s én vele együtt. Minden terv, melyet készítek, egyenesen visszarepül hozzám, ha köpni akarok, saját arcomba köpök.

— Ne haragudj, kérlek, ha fasz voltam.
— Semmi gond, ez bele volt kalkulálva.

A rossz lelkiismeret mégiscsak képes érdekessé tenni az életet. Mi meg úgyis tudjuk, mi van a hátunk mögött. Kibírjuk egymás nélkül is.

Van egy alapelvem, amiből soha nem indulok ki.