Ha valaha is úgy tűnt, szerettem volna aluljáróból fölérni, nem tudok elgondolni mást, mint egy vidéki állomást.
A tömegközlekedés szempontjából kései, már-már ésszerűtlen időpontban várakozni másfél órát egy kongó, mindössze néhány hasonló helyzetű figurával és pár elmebeteggel párnázott pályaudvaron: nem kispályás feladat. A falon és a padokba vésve firkák, monogramok, szív és pina és fasz; olaj- vagy szeneskályha jellegzetes szaga, szénpor vagy olajcseppek; nem a vonat visz el, hanem a váróterem, a jármű még és már a helyszínekhez tartozik mint rész és eszköz, az utazás a megelőző várakozásban van, ami meg ez után történik, a koszlott padlót nem érinti (óra, homok: van, aki nagyon szeretné), a céltudatosság és a kauzalitás ezt diktálja.
Micsoda útjaim voltak nekem, mennyi ostoba utazás ezen a vonalon, és még számtalan vonalon; egynéhány, nem is tudom, milyen vonaton, ahogy emlékezem.
Egyszer, egy különös december tizedik napján (genyó ősz és tél volt) épphogy elértem a délelőtt tíz óra két perckor induló vonatot kedves városomban, és bár ne értem volna el. A monoton kattogásban és zakatolásban, mint valami pokoli látomás, úgy futott le előttem az előző huszonnégy óra minden történése az alig húszperces út alatt; szörnyű vérebek rémlettek föl a koszos ablakon átnézve a köddel borított, havas tájra (a ködben fekete-fehér kutyák garázdálkodtak) — megvolt minden, mielőtt meglett volna. Fél órával korábban egy akkorra már egészen elcsendesedett lakásból igyekeztem szomorúan és szorongva eltűnni, egy nő mellől keltem föl, s azt láttam, hogy az előszobában éjjel levetett bakancsom talpáról leolvadt az összes rátapadt hó; ami pedig távozásom után maradt — csak belebújtattam lábam a bakancsba, és hátrafelé lépdeltem ki a lakásból (ne is lássam a saját halálomat) —, mindössze néhány vizes cipőnyom befelé, majd két, talp alakú tócsa, de a nyomhagyó nincs sehol, mintha talán nem is lett volna soha.
Máskor meg ugyanebbe a városba igyekeztem (vissza?), személyvonaton zötyögve hallgattam a jó öreg Neil Youngot, a Dead Man filmzenéjét, és talán épp magázódva monologizáltam magamnak: Nézzen ki az ablakon! Nem emlékezteti ez magát arra, mikor hajón utazik, és késő éjszaka, mikor a mennyezetet nézve fekszik, a vízre gondol, ami odakinn van, és azt kérdezi magától: „Hogy lehet az, hogy a táj mozog, ám a csónak… egy helyben áll?”
Meg voltak persze sötét utazások jócskán: szorongás a kivilágíthatatlan vasúti kocsiban, különös kékségben derengő és kísértetiesen mozgó alakok (árnyképek?) között; kényszeresen hallgat(tat)ott zajok (antitípiák?) díszletezte mélyrepülés mocskos gyorsvonatokon; holmi ismerősök előli pánikszerű menekülések még kínosabb helyzetekbe; részegen vagy épp emelt gyógyszeradaggal végigaludt utak — minek részletezzem? (Hiába, az ember a mi korunkban már csak egy rakás voltból áll.)
Más: tudni kívülről az állomások sorrendjét, álomból felriasztva, holdrakészen, minden egyes részletet a tájból, felismerni az összes kontúrt, melyekhez egyébként közöm alig is van, de mégis. Egy állomás külső vízcsapját látva mindig a fogmosásra gondolni, de már üres zsebbel és semmiféle ölelést nem érezve. Egy csomópontban elgondolkodni a leszállás esélyein, hogy a másik vonalon az eredeti céltól merőben eltérő végállomásra jussak. Ugyanebben a csomópontban belátni, hogy eredeti célom lehet csak az egyetlen végállomás.
Ki küldtél vonat utasának, engedd, már lelkem riadót ne fújjon; nagyobb csöndben, mint gyertyás fényözönben, csak két szót szóljon: készen állok.
(2007–2012)
új kommentek