Van olyan élmény, amit csak magának kívánhat az ember. Tévedhetek abban, hogy hívnak engem? Még mindig nem látom, ez hogyan volna lehetséges — bár egyre több minden történik, amiről korábban sehogy sem tudtam, hogyan is volna lehetséges, most viszont látom.
Nem nagyon tévedhetek abban sem, hogy sosem is voltam a Holdon. Ha már unom Londont, talán a Plútóra kéne kilövetni magam, a komplexusaimnak tökéletesen megfelelne egy nembolygó bolygó. Nyilván nem az örökkévalóságnak élek, csak tisztességesen el akarom végezni a dolgomat.
Jogom van azt mondani, hogy „ebben nem tévedhetek”, még akkor is, ha tévedésben vagyok — de szerencsére jogomban áll nem élni minden jogommal.
Napra nap tapasztalom, egyes emberek hiszik, hogy tudják: minden úgy van, ahogy szerintük van. Az egészen bizonyos, hogy nem fogok velük a fociról beszélgetni, mert ahhoz nem értek, a politikáról meg nem akarok. És most nem bízom meg az amigdalámban, így a végső kérdésekről sem.
— Mi kéne?
— Két pofon.
Nyilván nem kell az egészet túllihegni, csak kerülni, hogy megérinthessen. Fogalmazzunk úgy, hogy élni, pláne itt, már művészet. Legyünk jó művészek! De a kor jellemzője most is és mindenütt (és jobb esetben) a közöny.
Leszállt az este. Éjszaka van.
új kommentek