Az egyik pillanatban minden a lehető legnagyobb rendben, a következőben a véred eszik — na, ennyit a lehető legnagyobbról. Meg arról, hogy vannak pillanatok, melyekért tényleg nem érdemes. Nincs is kedvem élni. Igaz, néha szarni sincs, de mindkettőt muszáj. Kicsit úgy érzem magam, mintha tökéletesen eltévedtem volna és segítséget kérnék valakitől, aki azt mondja, majd ő elvezet, és el is indul velem egy kellemes, fákkal övezett, hosszú, de nyílegyenes úton, ami azonban egyszerre véget ér, s ekkor így szól: „Most már csak a hazavezető utat kell megtalálnod.” Valószínűleg csak a nagyon szerencsétlen embernek van joga ahhoz, hogy másvalakit sajnáljon.
„Tudja, miért vagyok boldog ember? Mert nem kérdezek olyat, amire jobb, ha nem tudom a választ” — mondja az, aki világgá akart menni, aztán maradt csendben itthon. Innentől kezdve neki „tulajdonképen rutinmunka”; és a pofon: egyszerű. Egy csomó minden van a fejemben, de ugyan minek, ha nem tudok élni vele. Számtalan változatos lehetőség van saját magunkat sajnálni.
— Néha úgy érzem, semmit nem értesz az életből.
— Jó hírem van: nincs jóhírem.
— Nem érdekel a véleményed. Élj sötétségben!
— De ma legalább tényleg beláttam: alighanem valóban autista vagyok.
— Olyan régen láttalak, hogy még a neved is elfelejtettem.
— Néha semmit sem értek az életből.
Én tényleg a tollammal gondolkodom. A fejem mit sem tud arról, amit a kezem csinál, csak később csodálkozik rá a firkára. És talán épp emiatt van, hogy csak félig sikerülten fejezem ki, amit ki akarok, vagy még annyira sem. Ez azért mond valamit: amit írok, sokszor csak motyogás. Talán nem kellene olyasmivel foglalkoznom, amit feltehetőleg egyedül én értek. Gyónni már az új élet részeként kell; és semmi sem olyan nehéz, mint nem becsapni magunkat.
Mindenesetre én most megnézem azt a ködöt. Lehet, meg is szúrkálom kicsinyég.
Tanulj úszni, találkozunk az Arizona-öbölben.
új kommentek