Nem tudok többet mondani, mint amit mondani tudok. Az érvek kifejtettségének mértékét vagy esetleges hiányát fel lehet róni bármely válasszal kapcsolatban, de talán mégis csak kevésbé azon válaszok esetében, melyek indulatos, túlzó és ocsmány vagdalkózásokra reagálnak higgadtan, voltaképp empátiával — és szükségszerűen röviden.
De ezekben a vagdalkózásokban ugyanakkor nem kevés rágalom és mocskolódás is van, holmi szóbeszédre, hovatovább pletykára mint „biztos forrásra” alapozva. De álljon meg végre a díszmenet, most már bizony neveket akarok hallani, ez itt, kérem, nem a Cicavízió, de sem ünnepi szartartás — vért akarok látni! (Metaforikusan persze, de tudom, ezt is hiába teszem hozzá. Aki félre akarja érteni, meg is teszi majd, prekoncepciójának maradéktalanul megfelelő kijelentésként kezelve, azt megerősítő ténynek tekintve. Lelked rajta, ember. Egyébként, persze nem mintha ez valóban érdekes lenne, de tényleg vérzett a seggem.)
A rosszindulat kántál köröttem szüntelen, mint ördög fasza Mindenszentekkor. Aki vádol, megelégszik a légbőlkapott lózunggal, milyen kibaszott egy meló, ha nem védekezem, igazolom bűnösségem, ha mégis, akkor még inkább — az ártatlanság félelme.
És közben lassan lépked, majd bekopogtat ajtómon a migrén, régi komám, röhög és hátba ver: erőt, egészséget, bajtárs!
új kommentek