kklóóór

„A legveszélyesebb,
aminek tárgya nincsen.”
(Omar Khajjám)

k.kabai lórántnak

Ablaknál utazom
gyaur zajban,
s a pánikroham,
hogy végre elült,
mindegy is,
autóbusz álcáján,
villamos illúzióján,
vagy valódi vonaton utazom,
mert közben nyitott szemmel álmodom,
naplementébe borult tekintettel,
úgy, hogy végig tudom:
mániás lettem, igen, mániás,
én, Málik Roland,
Rolcsi,
Lorcsi,
néhai óvodás,
példás éltanuló,
szépreményű ifjú,
ki veszélyes sebet kaptam
az életem háborújában,
férfikor forradalmán,
mániás lettem,
mese nincs,
rögeszmés,
eszme nélkül,
az sincs,
reménytelen álmodozó,
járó halott, egy rögdög —
és ebből már tényleg
nincs kiút, Istenem,
tart, amíg tartok, ezt hiszem.

Szép ez a táj, szép vagy világ,
csak milyen kár,
nincs már eszmém,
se szívem hozzád,
s hogy elönti gabonám a hajló gondolat,
mindenütt jó,
de a legjobb sehol,
mert anyám fia nem okés,
apám kölyke nem kemény,
bátyám öccse nem virgonc már,
papó unokája a messzi múltban jár,
Ruzsin hercege száműzetésben,
a balszélső eltűnőben.
Mi lesz a vége, nem tudom,
nyoma vész egy züllött hajnalon,
várnak rá a jófej cimborák,
a megtört nők,
az elmaradt vacsorák.

A cigány nem tőle kér tüzet,
a kalauz se kér semmi jegyet,
Nap előtte,
Nap utána:
alélva forog egy izzó mezőn.
 

Veszteségből. Olyan veszteségből,
mely az elmét mardossa — az ép ész

elvesztéséig. Ezzel a gondolattal kezdeni, rím

vagy értelem nélkül. És azután várni. Mintha az első szó
csak az utolsó után jönne, egy élet után,
mely a szóra várt,

ami elveszett. Nem mondani többet eme
igazságnál: az emberek meghalnak, a világ hanyatlik, a szavak

értelmetlenek. És ezért csak
keresni a szavakat.

Kőfal. Kőszív. Hús és vér.

Mint mindez, ugyanannyi.
Több.
 

Idővel
senki sem fog emlékezni arra, mit csináltunk.
Életünk elillan, akár a felhők, ha oszlanak,
darabokra hull,
ahogy a köd, mikor napsugarak
szaggatják.
A mi korunk is csak egy árny kimúlása,
és létünk elenyész,
mint illatok a mezőn.
Ültetek egy szarkalábat, Blue, a sírodra.
 

tőled fújhat a szél, mondtad egyszer, én meg napok óta tompa és bénult vagyok, s reggelre nem tudom, hogyan keljek föl, amikor rendre azzal ébredek, hogy nem szólhatok hozzád úgy, ahogy eddig; felkeljek-e egyáltalán. Rosszkedvű az ördög is, barátom, és most csak megilletődötten suhognak azok a szárnyak, már ha suhognak, mert nem kel szél, csak csöndek vannak.

Csönd a feltétel nélküli érdeklődésedről, figyelmedről, mellyel mindenkit megajándékoztál, s csak nagy nehezen vontad vissza, ha épp érdemtelent, legendás derűdről, sajátos iróniádról, mellyel még szorongásaid, démonaid is csapdába csaltad, és csönd irigylésre méltó fesztelenségedről, az öntörvényűségbe hajló, olykor az érdekeidet is semmibe vevő szabadságharcos attitűdjeidről. Itt rámszólsz, hallom a hangod: „mostmár vegyél vissza!”

Ha egy kicsit bátrabb volnék, értelmetlen szavakat szólnék, és mennyire kevés ez is; hogy mennyire csodáltam ámulataid, amikor, mint írtad, soha nem voltál jobban Málik Roland; s hogy most már megmaradsz örökre annak a mosolygós barátnak, aki háta mögött a Nappal érkezik meg, mint ezen a 2006-os fényképen a füzesabonyi állomásra, de rajtad marad valami mélységesen mély titoknak a ruhája.

Szép ez a táj, szép vagy, világ, csak milyen kár, hogy immár csak másképpen élhet benne az Ámuló, a Mondó, aki bizonyosan nem járt itt hiába, s remélem, oda érkezett, ahová készült, legyen az néptelen part vagy mennybolt, amiből hullani kezd a hó — remélem, megtaláltad azt, ami megtart a magasban és a mélyben, hogy volt a semmin út, s nem csak a vad kékség mindenütt.

Hogy köszönhessek neked mégis mindig, amikor csak kedvem tartja, úgy, ahogyan csak te köszöntél: cső, Roland.
 

Mint egy elutazás, jut eszembe hajnalban, amikor felrémlik előttem egy jelenet, egy kép emléke (eszelős nosztalgia), közel öt évvel ezelőttről, amikor is hosszú ideig járt fejemben egy kép, egy fotó, mely akkor valójában még nyilván nem létezett, csak egy előhívatlan negatív film ezüstbromid-rétegébe égetve — Budapestről Miskolc felé vonatoztam, a fülkében csak egy fiatal lány ült rajtam kívül, ő kezdeményezte a beszélgetést, miközben én Tétényi Csaba regényének kéziratát olvastam újra; elég furcsa angolsággal szólalt meg, keveset is értettem belőle; az mindenesetre kiderült, hogy kanadai állampolgár, és azzal tölti az idejét, hogy utazgat mindenfelé és fényképeket készít. Akkor épp Krakkóba tartott a barátjához, akit szintén egy ilyen utazáson ismert meg. Megmutatta a nála lévő korábbi útifotóit (mely csak szerény töredéke volt, állítása szerint, a teljes gyűjteménynek, holott ez sem volt kevés), végül — természetesen — engem is lefényképezett. Én pedig, akit bár akkori naplómra utalva fotóbuzi bloggernek nevezett egy ismerősöm, és volt is nálam gép hozzá, mégsem fényképeztem le őt, s az ezt a történéssort rögzítő jegyzetbe sem tettem fotót, mert egyre csak az a kép járt az eszemben, és szerettem volna megőrizni azt a képet abban a nem egészen létező formájában (mert engem az érdekel, ami szépség nélkül tetszik); szerettem volna, ha nem válik soha valódi képpé, hanem megmarad egy kép lehetőségének, beleégve az előhívatlan negatív film fényérzékeny rétegébe.
 

Az éjszakák hallhatatlan
dolgokat tördelnek szét,
sóhaj a földmélyi
télben: alapszavak
süllyednek el a ringatódal
sodra és medre
vájta fényben.

Elhajózol
félelem és emlékezés között,
lépteid
ékköve vörösben
játszik
a gyermekkor porában.

Szomjúság és kóma és falevél —
belém temetett,
aláíratlan üzenet
az ismeretlenné lett hajlatokból.

A kimosott lepedő
kötélen szárad, keserű mocska
szétszóródott
a harcmezőn.

Mentaillat száll
a romok felől.