„A legveszélyesebb,
aminek tárgya nincsen.”
(Omar Khajjám)
k.kabai lórántnak
Ablaknál utazom
gyaur zajban,
s a pánikroham,
hogy végre elült,
mindegy is,
autóbusz álcáján,
villamos illúzióján,
vagy valódi vonaton utazom,
mert közben nyitott szemmel álmodom,
naplementébe borult tekintettel,
úgy, hogy végig tudom:
mániás lettem, igen, mániás,
én, Málik Roland,
Rolcsi,
Lorcsi,
néhai óvodás,
példás éltanuló,
szépreményű ifjú,
ki veszélyes sebet kaptam
az életem háborújában,
férfikor forradalmán,
mániás lettem,
mese nincs,
rögeszmés,
eszme nélkül,
az sincs,
reménytelen álmodozó,
járó halott, egy rögdög —
és ebből már tényleg
nincs kiút, Istenem,
tart, amíg tartok, ezt hiszem.
Szép ez a táj, szép vagy világ,
csak milyen kár,
nincs már eszmém,
se szívem hozzád,
s hogy elönti gabonám a hajló gondolat,
mindenütt jó,
de a legjobb sehol,
mert anyám fia nem okés,
apám kölyke nem kemény,
bátyám öccse nem virgonc már,
papó unokája a messzi múltban jár,
Ruzsin hercege száműzetésben,
a balszélső eltűnőben.
Mi lesz a vége, nem tudom,
nyoma vész egy züllött hajnalon,
várnak rá a jófej cimborák,
a megtört nők,
az elmaradt vacsorák.
A cigány nem tőle kér tüzet,
a kalauz se kér semmi jegyet,
Nap előtte,
Nap utána:
alélva forog egy izzó mezőn.
új kommentek