kklóóór

Különös fantázia-emléknyomok és rögeszmés mocskolódások reggelre, semmiképpen sem kontextus nélküli képek vagy jelenetek, sőt erősen abba ágyazottak, de „mindössze” potenciálisak, e ténynek van pozitív és negatív hozadéka is; s ezek a töredékek egyenesen azért kiáltanak, hogy szorongás nélkül használjam őket: skicceljem fel egy fecnire, ha már elképzeltem, saját szemszögemből persze, a kettős képet (kedvem támad, természetesen, mint ahogy egy korábbi képnél is, melyet álmomban kaptam egyszer, valóban elkészíteni, fényképezőgéppel), vagy írjam meg a mennyiazannyit, a hogyvoltmertnemúgyot; és az se baj, ha akkora fáziskéséssel lesz csak meg, mint a kapott pofon és az arra adott reakció viszonylatában látszik; meglehet, hogy tényleg vaksi vagyok, mint farkasok a szürkületben, de ha tényleg így lenne, hát csak az a vak, aki azért tudja, mit nem lát; vak és vakít a véletlen, mely vakon, tékozlón húzza magával a tébolyult, önelégült éjszakák teli torokból üvöltő hívását; vak, vak, vak — a kutyák ugatnak így.
 

Ne beszélj, mert nem téged nézlek; mondd akkor, hogy a szemem sem áll jól, vágd a fejemhez: „divergens-sursumvergens (exotropikus-hipertropikus), alternáló strabismus”, hivatkozz a konfúz kontúrokra, amikor én a szájbakúrt időzítésre, mert „nincs mit beszélnünk”, milyen otrombán tompulnak a csöndek, pincemély, fantomhús, ez is csak dadogás, semmi Velencében; nem egy nevezetes valós számról ismert, hogy irracionális, a továbbiakban tegeződj, akarom mondani tegeződjön az árnyékommal.
 

Belépsz, leülsz, felkészülsz; a fény felvillan, kijössz. Talán mégsem készültél fel; a villanás okozta kezdeti sokk lassan oldódik — szemeid elől sötét karikák távolodnak —, feloldódni tetszik. Várakozol, leülnél, nem tetszik. Ismét fény villan, rajtad kívül nem látja senki. Elkészült a kép, nézed, de nem látsz semmit, nem látod, ami egyértelmű és világos, amit rajtad kívül mindenki lát; mintha a vaku végletesen elnyomta volna benned az érdeklődést.
 

Add meg magad, arcod csak önmagáért való, önző harc, tedd legendássá a jelentéstelen profilt, emelj ki egyetlen ívet belőle, felhangzik egy régi, kedvelt melódia, de nem ám a „régi nóta”, majd rögtön rá egy húszéves punk sláger rockabilly-verziója, és a teljesen jogos röhögés helyett a sírás kap el, hát add fel magad, menekülésed értelmetlen, bár önzetlen karc a felszínen, mit épp csak érintesz, alulról, holott leginkább kettémetszenéd magad a felszín pengéjével, ha lenne éle, ha lenne élet, melyben így megosztva magad, prímán egzisztálsz, add el magad, kettőt az egyben, vidd többre, és vidd tönkre, ha nem visz sehová, minek vinnie kéne — — —