kklóóór

Képtelen vagyok lemondani a nosztalgiáról, legyen az akár eszelős, a tükörképről még pontatlanságában sem, a kontúrjaimhoz ragaszkodom, ha elfolynak is, és a bosszúállást hagyom másra, a másik életére.
 

Végtelen

apró dolgok. Ez egyszer csupán beleszippantani
a bennünket körbefolyó végtelen

apró dolgok
fényébe. Vagy semmi sem
szökhet meg

e sötétség csábításától, és felfedi
a szem, hogy csak az vagyunk,
mitől kevesebbé leszünk,
mint vagyunk. Semmit sem mondani.
Mondani — életünk

ettől függ.
 

„Nekem soha nincs vasárnap.”
 
 
 

Fél három múlt, és ami azt illeti, úgy gondolom, komoly előrelépéseket tettem a tegnap emlegetett bizonytalansági együttható feltérképezésében.

1+1 csak bizonyos körülmények között eredményez kettőt (az most más kérdés, hogy többnyire éppen ezek a bizonyos körülmények állnak fenn). Vagyis egyes esetekben 1+1≠2, hanem 1+1≈2, mert ha 1=1/2+1/2, valamint 1/2=1/4+1/4, illetve 1/4=1/8+1/8, és így tovább, akkor felírhatunk egy végtelen összeadássort, mellyel viszont éppen hogy nem lehet meghatározni, mindössze csak megközelíteni az 1 értékét: 1≈1/2+1/4+1/8+1/16+…+1/n — kizárólag közelítő értékeink vannak, és alighanem pusztán a jó szerencsénknek köszönhetjük (már ha van olyan egyáltalán), hogy ebből mindeddig nem lett komolyabb baj. (Holott lehetett volna: e közelítőleges „valós” érték és az „ideális”, általában feltételezett [tulajdonított] érték közötti eltérés bár nagyon sokáig fel sem tűnik, annyira kicsi, de komoly nagyságrendek esetében már súlyos jelentőséggel bírhat ez a differencia.)

Másfelől mindebből egyenesen következik az is, hogy azon a legendás versenyen, melyen a teknős a táv felét kapja előnyként, nemcsak Akhilleusz nem lesz képes utolérni a teknőst, de a teknős sem érheti el soha a célt.

(Aki pedig esetleg arra gondolna, hogy elmém konzisztenciája talán nem egészen folytonos, azt meg kell nyugtatnom [vagy ki kell ábrándítanom, as you like it], minden rendben, egyszerűen csak a gondolatszabadság barátja vagyok, és egyetlen gondolat sem lehet oly abszurd, hogy ne lenne bátorságom megragadni.)
 

Úgy tűnik föl, mintha senki sem számolna azzal a ténnyel, hogy bár igaz, ma reggel (meg tegnapelőtt este is) az 1+1 művelet eredménye 2 volt, ez azonban semmiképp sem tehet bennünket bizonyossá abban, hogy mondjuk holnap délután fél háromkor is azonos eredményre jutunk eme „egyszerű” összeadást elvégezve. (Az az eset természetesen nem ehhez a bizonytalansági együtthatóhoz tartozik, ha eddig mindig elszámoltuk magunkat, és 1+1 axiomatikusan nem egyenlő 2-vel — mert ha viszont így történt, akkor hogyan bízhatnánk egyáltalán bármilyen számításban?)

Nem kételkedhetem abban, hogy ez a bizonytalansági faktor állandóan jelen van; hogy ezzel a problémával (adott esetben mint potenciális veszélyforrással is) minduntalan számolnunk kell. De semmi esetre se csüggedjünk: az itt fellépő differencia — legjobb reményeim szerint — maga a megnyerhető veszteség.

„Értelmes embernek nincsenek bizonyos kételyei” — állítja Wittgenstein (A bizonyosságról, 220 §), ám később felteszi a kérdést: „De nem lehetséges-e, hogy éppen megőrültem, és nem kételkedem abban, amiben föltétlenül kételkednem kellene?”

Vajon amikor ezt olvassuk, milyen eredményre juthatunk az 1+1 műveletét elvégezve? (Nézzük meg, hány óra van?)