kklóóór

Mint egy elutazás, jut eszembe hajnalban, amikor felrémlik előttem egy jelenet, egy kép emléke (eszelős nosztalgia), közel öt évvel ezelőttről, amikor is hosszú ideig járt fejemben egy kép, egy fotó, mely akkor valójában még nyilván nem létezett, csak egy előhívatlan negatív film ezüstbromid-rétegébe égetve — Budapestről Miskolc felé vonatoztam, a fülkében csak egy fiatal lány ült rajtam kívül, ő kezdeményezte a beszélgetést, miközben én Tétényi Csaba regényének kéziratát olvastam újra; elég furcsa angolsággal szólalt meg, keveset is értettem belőle; az mindenesetre kiderült, hogy kanadai állampolgár, és azzal tölti az idejét, hogy utazgat mindenfelé és fényképeket készít. Akkor épp Krakkóba tartott a barátjához, akit szintén egy ilyen utazáson ismert meg. Megmutatta a nála lévő korábbi útifotóit (mely csak szerény töredéke volt, állítása szerint, a teljes gyűjteménynek, holott ez sem volt kevés), végül — természetesen — engem is lefényképezett. Én pedig, akit bár akkori naplómra utalva fotóbuzi bloggernek nevezett egy ismerősöm, és volt is nálam gép hozzá, mégsem fényképeztem le őt, s az ezt a történéssort rögzítő jegyzetbe sem tettem fotót, mert egyre csak az a kép járt az eszemben, és szerettem volna megőrizni azt a képet abban a nem egészen létező formájában (mert engem az érdekel, ami szépség nélkül tetszik); szerettem volna, ha nem válik soha valódi képpé, hanem megmarad egy kép lehetőségének, beleégve az előhívatlan negatív film fényérzékeny rétegébe.