kklóóór

„Nekem te ne üzengess; se így, se úgy” — a magázódás viszont talán nem is olyan rossz válasz, egyébként is közeleg a népszámlálás (vajon vele jön-e most is a szégyen?); van, amibe bele sem mer gondolni az ember, a szemed mozdulatlan, a szíved úgyszintén, csak legyen ölelés „ingyen”, holott a metaforák olykor igen súlyos események, ennek megfelelően kezeljük is komolyan őket (ördögvilág: a test nem csal meg bennünket, biztonságos, kiismerhetően működik értünk, a bonyodalmakat a léleknek nevezett valami gyártja); persze kevés barátom van az osztályban, a felsősök között sincsenek pártfogóim, a tanárok pedig a magatartásom miatt nem csípnek; és bár akad, aki szerint a test a mi kinyilatkoztatásunk (úgy is, mint apokalipszis), soha ne feledjük, hogy minden boldogság két boldogtalanságot szül.
 

Ami történt, nem történt, és nem is fog történni soha, tagadj mindent, mi tetszik, mert bármit tagadhatsz; logikus érvekből sződd tagadásod, legyen egyszersmind racionalizáció is, hogy tényleg tévedjen végre, aki azt állítja, hogy a tagadás nem változtat az igazságon — épp ezzel változtasd meg a valóságot, rombolással építsd fel a várat, a tagadás palotáját, mely bár töretlen erőt kíván, mégis kellemes üdülőhely, így tedd meg nem történtté mindazt, mit immár kimondatlan hagysz, nem volt, nincs is; és bár az építész szerint a legkiszámíthatóbb emberi reakció, a tagadás háborítatlan villa, lakályos bungaló.
 

Sem olvasni, sem írni nem tudok, csak betűzni. Persze nagyon nehéz is olyat mondani, ami közel annyira jó, mint meg sem szólalni.
 

savószín égbolt, elvárakozások,
megtévedő visszhangok a gépházban,
a kohósalakon gaz szökken szárba,
mint valami idebent, és csak zálog

a fáradtolajszag, várandós párna
az éhség, aminek mélyére ások,
gépzsír, kacaj, kín és dac, talán már sok
ez így, egyben, rendesen összerázva.

van, amire nem lehet gondolni sem.
van, amit át csak felesleges, eldől.
indulnom kell mégis, muß und soll. ilyen

nagy levegő az élet, szép is ettől,
miként a név, birtokosa, de minden;
fű és magának-való-lét és felhők.
 

A Nemzeti Erőforrás Minisztériuma Oktatásért Felelős Államtitkárságának vezetője újabb kiváló ötlettel állt elő: minden iskolást megszólító levelében minimum 100 forintot kér a Böjte Csaba ferences szerzetes által működtetett otthonok gondozottjai részére — hogy szép népviseletbe öltözve járhassanak templomba. Teszi ezt úgy, hogy hivatkozik a tavalyi vörösiszap-katasztrófa áldozatainak megsegítésére, az akkori „példás összefogásra”. Na ezt talán nem kellene idehoznia; és az is kevés, ha azt mondom, Hoffmann Rózsa hülye ötletek helyett inkább ajánlja fel legalább háromhavi jövedelmét az egyébként tiszteletre méltó Böjte alapítványának, és ne népviseletre, hanem a napi kiadásokra — nyilván inkább lenne ott helye (a levél írójával szemben valószínűtlennek gondolom, hogy „gyerekek örömét csak az árnyékolja be, hogy a ruhájuk, a cipőjük ahány, annyiféle, s igazából nincs is ünneplőjük” — kiemelés tőlem); az Istent pedig, ha van, aligha hinném, hogy érdekli, milyen ruhában járulnak házába a gyerekek.

Hanem az azért mégis csak komoly problémákra utal, hogy a levél aláírója voltaképpen a mindenhatóval azonosítja magát, amikor levelében ezt írja: „Csaba testvér imáit talán nem hallgatja meg a Jóisten? Dehogynem! Csak éppen most Titeket szólít meg […]” Vagy legalábbis a rezonőrjének érezheti magát, amikor így szól (mert azt ugye nem feltételezem, hogy annyira ostoba lenne, hogy nem veszi észre, mit is jelent az, amit leír); de sőt nyilván ízlésügynökének is, mert Hoffmann Rózsát láthatóan érdekli, milyen ruhában mennek a gyerekek templomba.

Mindeközben a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatásért Felelős Államtitkárság oldalán lévő eseménynaptár szerint „a mai napon nincs kiemelt esemény”.

Dolgaink így mennek Magyar­országon, 2011. szeptember 1-én.