kklóóór

Írásaim szinte mindig önmagammal folytatott párbeszédek. Dolgok, amelyeket négyszemközt elmondok önmagamnak. (Amit az olvasó maga is megtehet, azt hagyd az olvasóra.)  

Ha valaki azt hiszi, hogy éppen valamiről valahogyan vélekedik (vagy akár azt, hogy él), akkor azt hihetem, ebben akár tévedhet is, de nem feltétlenül képes rá. Ugyanígy tévedhet, még ha ez valószínűtlen is, ha azt mondja, hogy most az asztalnál ül és ír.  

Sem olvasni, sem írni nem tudok, csak betűzni. Persze nagyon nehéz is olyat mondani, ami közel annyira jó, mint meg sem szólalni.  

„Ne írjak verset. Vagy írjak nemverset” — ezek1 ekvivalensek? A nemvers ez alkalommal nem prózát jelent (és2 nem is nemprózát). A3 nemvers itt: extraliteraturam (ha4 el nem baltáztam a5 deklinációt).       1 A fehér legyen fehér, a többi mindegy is. 2…

a nyugalom szétárad fejemben, és szét fogja roncsolni, pedig úgy gondolom, most már vagyok olyan erős, hogy egyedül is elboldogulok magammal; az érzést szégyellem sokszor, hogy erősebb vagyok, mint mások, ez az érzés fog el újra és újra, azonban mindig a gyengeségem volt az…

A megszólított persze nem válaszol (ez esetben sem, ám nem róhatjuk föl ezt neki), épp eleget mond helyette is a kép, nézzük csak: magát olvassa, ahogy írva van.     „»Kis Karácsony, nagy Karácsony...« A hír elterjedt az egész domboldalon, és szinte…