kklóóór

Minden reggel újra meg újra át kell törni a hűvös kavicsrétegen, holt agyagon, sárgaföldön, hogy az eleven, meleg csírához elérjünk; déltájt pedig már megképződik bennem a gondolat, hogy értenem kell a szóból, a hallgatásból, s nem szólnom, hallgatnom kívánatos.

Nagyra vágyom („a költő annak örülne a legjobban, ha szavak nélkül fejezhetné ki a gondolatot” — különös beismerés ez); a legmagasabb szintű ismeretek, a nagy képlet áhítatos keresése közben egy bizonyos hűvösség az eszményem: templom, amely mindössze környezetül szolgál a szenvedélynek, de nem szól, nem avatkozik közbe, mint a heisenbergi szemlélő, aki pusztán a megfigyelés tényével megváltoztatja vizsgálata tárgyát, annak viselkedését és működését.

Mondják olykor, hogy az új vallás ördögöket farag a régi istenekből — ám akkorra már valójában ördögökké is váltak talán. „A saját szádból veszem az ítéletedet; elfogott az undor a saját cselekedeteidtől, amikor azokat másoktól láttad” — szólhat így az, aki saját teremtményétől iszonyodik? Néha megnézem a karomból kivágott bőrdarabot a formalinban ázva, és megnyugszom. Mi több, majdhogynem szentimentálissá válok.

Porvihar közeleg ismét. Csak az erős boldogul, de azonnal hódít is — dehogy teremtettünk egyenlőnek.

Krisztus sötétjében jól látom: isten gyűlöl minket.
 

Ne mondja nekem senki, hogy ez vagy az a valaki vagy valami korrupt, amikor ő maga is aktívan dolgozik azon, hogy ez így legyen. Az oldószer, ez a fényes sötétségfolyam, ez a szűkkeblű akarattömeg az elmúlt hetekben sok mindent megmutatott nekem. Tudom, hogy lesz itt egy kéz, és a lélek, szűken vett értelemben. De ha ilyen esetekben nem is tévedhetek, az nem lehetséges esetleg, hogy narkózisban vagyok? Ha abban vagyok, és ha a narkózis megfoszt öntudatomtól, akkor valójában most nem beszélek és nem gondolkodom.

Egyszer majd megkérdezik, mit láttam. Mert amit láttam, nem lehet letagadni. És én nem is fogom. Néha az az érzésem (olykor pedig határozott meggyőződésem), hogy egy fasz alakú daganat van az agyamban, és felteszem kérdést: mit nem tennék meg egy koreai ízű kínai levesért.

Követeléseivel és vízióival az oldószer jó néhány embert az öngyilkosságba hajszolt; olyan erő — annál is több, a test és az elme különleges állapota —, amely nem ismer határokat. Nem tételezhetem föl komolyan, hogy most álmodom. Ha valaki álmában azt mondja, „álmodom”, még ha hallhatóan beszél is, éppoly kevéssé van igaza, mintha álmában azt mondaná, hogy „esik az eső”, miközben tényleg esik (még ha álma ténylegesen összefügg is az eső neszével).

Pusztaságot láttam, tűző, rettenetes napot. A világ legkopárabb helyét. Rengeteg port és verőfényt. Szemem elszürkült, az oldószer tüskéi elvégezték a dolgukat. És jöttek a gondolatok. Éreztem, hogy átáramlanak a testemen; csatorna voltam, amelyben az oldószer az emlékeket szállította. Hiszel abban, hogy a világegyetem felírható a mindenség matematikai számításaként, és leegyszerűsíthető egy dísztelen egyenletté?

Sit down tragedy.
 

Amikor a por kezdett végre elülni, felbecsülhetővé vált a pusztítás mértéke. „Hagyj békén. Nem érdekel a véleményed. Élj sötétségben” — a világ örökös hinta, így kapom meg a választ: mindössze egy hímtag voltam. Eredménynek meglehetősen sovány, inkább jöjjön a jótékony felejtés — de képtelen vagyok felejteni, csak kiteregetek egy fénytelen és alacsony életet.

A kert fenekestül felfordult, a tető szétmarcangolva, a kémény alapjaiban roggyant meg. „Sajnálom.” „Ja, az klassz…” — merő tökéletlenség az ember külső és belső szerkezete, de állítólag a világban semmi sem céltalan, még a céltalanság sem. A világ nem csak a csésze és a teáskanna. És nem csak a szex. Én tudom, hiszen én láttam — egy értelmes ember nem kételkedhet abban, hogy ezt tudom, de még az idealista sem, viszont mondhatja: számára nem is ez volt a kétely tárgya, azonban emögött van még egy kétely (ez persze csalódás, erre külön kell rámutatni).

A rombolás kiirtotta a nyelvből azokat a mondatokat, melyekhez minduntalan visszatértünk, és épp ezért sem vittek tovább minket — mint amikor mások alakítják az embert, ő maga pedig csak elbeszélni tudja magát.

És tudom, hogy lesz itt egy kéz.
 

„C’mon, fuck that shit!
Yo’ bitches out there, a-throw your hands in the air!
To my niggaz out there, throw your guns in the air!
Let me hear you go: Dirt Dooog!”

„You don’t want,
You don’t want fuck with me…
’Cause my name is Ol’ Dirty.”

(Ol’ Dirty Bastard)

Ha az első mondat meglenne, minden meglenne — ha megkérnélek, csak csukd be szemed, és bökj rá egy pontra a térképen, vajon hová mutatna karcsú ujjad? Ráfeszülne a feladatra, a helyszínre, vagy csak könnyeden ejtenéd a papírra, hogy körmöd koppanása is elhalna benne?

A „szex” nyilvánvalóan nem jó szó. Néha kutya a nyúl is, a pszichiáterem szerint meg bűntudatfüggő vagyok, bár nem hallott még ilyen szimptómáról. Inkább valami absztrakt vágy, az éjszakai tépelődésben nyilvánul meg; egyszerű, kínlódó álmatlanság.

„Jól elszúrtam, de légy velem, kis szobámban legyél nekem az, akivel majd szemtől szembe fekszünk le a kedvenc helyre, és hadd legyek a te kutyád!” — zümmögi kutyakirály atyám; lompos vagyok és lucskos, vágytól girhes, seggem büdös, orrom taknyos, fogaim közt húscafat — feltámadni nehéz, kutyából nem lesz lókolbász.

Van, aki szerint jobb vétkezni és szenvedni a bűntudattól, mint egyáltalán nem vétkezni — ha a térképet lesodrod az asztalról, egy rovarral ébredek, bennem felejtette fullánkját, semmi, senki nem ment meg életfogyttól, rögeszme-fegyháztól — bíró vagy, ítélsz, előtte ügyész, vádolsz, és persze ügyvéd is; a hely, én, marad, megragadok a térképen.

Vágyaimban súlytalanul lebegő kutya vagyok.

A szöveg a Kiteregetjük a szennyest
című irodalmi estre íródott.
 

Ugyan hogy lehetne valami régit folytatni? Lehet egyáltalán bármit is folytatni? Vagy csak „újrakezdeni”, horr.dict. „ismételni” lehet? Az ismétlés igazsága bizonyos — azaz ilyenként semmilyen lehetséges helyzetet nem vázol fel.

Mintha egy pontból két ellentétes irányú nyíl indulna ki: semmit nem tudok, ha csak azt tudom, hogy vagy esik az eső, vagy nem esik. Sivatag minden, tűz-, hó-, és homoksivatag; nem én voltam, nem én kellettem. Az éjjel például azt álmodtam, hogy volt szerelmem öngyilkosságot kísérelt meg, még mindig eszméletlen, ezt az anyja mondja el nekem, hozzátéve, nagyon reméli, estére meghal, jobb lesz így mindenkinek.

Vajon hogyan kell felvenni újra az élet fonalát, hogyan folytatod tovább, ha a szíved legmélyén már érzed, nincs visszaút, egyirányú zsákutca ez, és a legtöbb dolgot az idő sem képes helyrehozni? Túl mély sebek, túl nagy hatalommal — rozsdamaró se segít ezen.

Nárcisz oszlik, mint a köd — milyen volna most abban kételkedni, hogy két kezem van? Fogyunk telni, az emberek olykor helytelen képet alakítanak ki magukban a kételyről; katapult — másfelől pedig a nyelvjátékok idővel változnak.

Mint a felhők. És a por egyre csak kavarog.
 

Három, aztán a sokaság. Emlékezzünk az alapelvre, bár mit tudok én tudásról, szépségről, csak ismerni vélek kételyt, szorongást — vagy a dolgok nem viccesek, vagy nekem nincs humorérzékem (és a lélek, szűken vett értelemben — úgyis csak súrolhatom a nagyszabást).

Na most akkor van három lehetőség, mindegy is, hogy pontosan mik azok (ahogyan ezek alesetei sem lényegesek most), bekerít bennünket a perzselő leheletű nyáj, a csatornák szinte lángba borulnak, az égbolt elszíneződik, a húsgépek testéből fakószürke színhullámok törnek elő — csodajel volt ugyan, csak épp nem vettük észre. A következményekkel mindenesetre számolok, mindhárom eshetőség vezethet zsákutcába, hogy korszerű unalmába vonjon a rozsda (bár mindig lesz alibi, hogy ezt lemossa) — mennyire szánalmas és szomorú minden egész (mi állítólag „eltörött”).

Három, aztán a sokaság. Szégyellem magam.