kklóóór

Belegondoltam, hogyan ne gondoljak bele (nem leszek kibaszott mágnes, amire úgyis rátalál a szar — harsonáz ez a mindennapos föltámadás), elutazom a nap végére, ahol az órák darálják húsunk és csontunk — a lélek minden és semmi más. Nem okolok tengert, sem szelet — alkonyati…

Álmomban börtönbe kerültem, pedig semmit sem követtem el, csak zárult a nehéz ajtó mögöttem, bent voltam — és bár nem volt rossz, mégsem éreztem jól magam, érdeklődtem a tőlem szokott bambasággal, ugyan mikor is engednek ki, ha már ok nélkül hoztak be, s mire válasz jött…

Egy végtelenül szentimentális kép ugrott be, szégyellhetem is magam miatta (talán meg is kellene gyónnom?) — egy összeszoruló szív, valaki a markában tartja, nem közvetlen szívmasszázs, hogy az érintés-szorítás mechanikája bírja újra működésre, hanem a nyers, élő, kemény…

Kilépek a kapun, a szél kap belém, mint mindig — olykor felnézek, a csillagokat nem térítette-e le pályájukról a vihar, de azok szilárdan kitartanak. Az életünket feldúló őrület ellenére minden a helyén van — és csak bámulom a csillagokat hátravetett fejjel, még ha nincs is…

Nem tudok többet mondani, mint amit mondani tudok. Az érvek kifejtettségének mértékét vagy esetleges hiányát fel lehet róni bármely válasszal kapcsolatban, de talán mégis csak kevésbé azon válaszok esetében, melyek indulatos, túlzó és ocsmány vagdalkózásokra reagálnak…

Van olyan élmény, amit csak magának kívánhat az ember. Tévedhetek abban, hogy hívnak engem? Még mindig nem látom, ez hogyan volna lehetséges — bár egyre több minden történik, amiről korábban sehogy sem tudtam, hogyan is volna lehetséges, most viszont látom. Nem nagyon…