kklóóór

sziklafalon az ifjú nyár kedves melege száll a csendhez.
nehéz, ami tovatűnt; lecsüng a kéz.
sörényét, fényét minden levél
— senki, senki —
meglebbenti.
a szél alatt hajad és a szinva-patak.
hogy fakad köveken nevetés?

szeretlek téged,
egyaránt üregeiben fondor magányt, a mindenséget.
robajától futsz tova, távol.
sikoltom: égbolton édes mostoha!

a gyermek, a hallgatag vermek, a termek
nyugalmat szeretnek,
meg nem halnak.
szavad a föld, a savak.
belemartalak — szép alak —, kitölt.

elvonulnak fülemben, lehullnak.
szememben a csend leng.
kezed finom erezet, földereng.

anyag vagyok én?
metsz és alakít fény, tünemény?
a semmiség ködén lankás tájait az ige —
rejtelmeibe’ rózsabokrok reszketnek szüntelen?
hogy szerelem legyen?
talaját át meg át, finom fonalát bontva?
bogját, raját? (saját?)

susogják, boldogan halad alagútjain a salak,
kútjain emelkednek benned gyárak;
állat, bogár, hínár és a jóság
borong, bolyong.

örökkévalóság.

vérdarabok hullnak eléd: szavak.
dadog a tiszta beszéd;
újjászülnek, fölkészülnek, hogy elnémuljanak.
mind kiált.

embernek kiszemelnek, te lágy ágy.

magadba’ ég, érceiben nagy fényesség.
azt hiszem, csattog a szívem.

(megyek utánad, meg is talállak.
lángoló arc, meg is szólalsz:
fürödj meg!
törülközz meg!
enyhítse étvágyad az ágyad!)

(2005)
 

Tavaly november vége felé, egy vasárnap délutáni laza ejtőzés során volt egy elég rohadt álmom, hirtelen zuhantam bele, elnyelt az örvénye — majd már az ébredés felé haladva, de még félálomban rettegtem, mi van, ha tényleg úgy van, csak a tudatom egész egyszerűen kiszorította magából; egy elhárító mechanizmus révén, szimpla eltagadással kiürítette agyam az emlékét is, mert nem bírtam megbirkózni vele, hogy álmomban azért előtörjön, és igenis ébredjen fel a bűntudatom, mert elkövettem valamit… Még akkor leírtam, és természetesen féltem tőle — nemrég újra elolvastam, s zártam is be azonnal a geci álom gyilkossággal.doc nevű fájlt (melyet mindjárt örömmel fogok véglegesen törölni). Most meg már nem tűröm tovább, hogy zsarnokoskodjon fölöttem: elengedem, menjen, hagyjon.

Az álomban is inkább csak emlékképként ködlött fel, hogy valamikor 2009 tavaszán, mintha nem lenne eléggé sötét és zavaros az az időszak már magától is, embert öltem, egy nőt, majd másnap egy férfit, utóbbit sem ismertem, vele távolról végeztem, de fegyverhasználatra nem emlékszem, a nő arca előttem van, de nem ismerős sehonnan sem, az álombeli emlékben egy tó partján ültünk (leginkább az ongai bányatavak egyikéhez hasonlított a környék), megöleltem és megcsókoltam, tudtam, hogy nem sokkal korábban szeretkeztünk is, arcát simogató kezeim a nyakán összefonódtak és egyre szorosabbra záródtak, rám nézett előbb ijedten, de nem kiáltott fel és nem is védekezett, aztán tekintete nyugodttá és megértővé lett, kis mosolyra húzta száját, éreztem, hogy nem hibáztat, sőt megért, lehunyta szemét, csak szorítottam a nyakát nagyon hosszan — aztán rögtön a második, a férfi; mintha semmi bűntudat nem lett volna bennem ezek miatt, itt ez az ocsmány érzés, hogy „semmi” az egész, megtettem, okát sem tudom, miért, majd gyorsan felbuktam félálomba, onnantól jött a rettegés és az önvád, hogy esetleg tényleg ez történt.

De nem, nem történt ilyen, mégis agyon akart nyomni, ahogy befészkelte magát a fejembe, hogy csak azért is lehetségesnek tűnjön föl. De csak ne tűnjék föl ilyenként, ne nyomjon tovább; engedem, menjen, hagyjon.
 

65. Ha változnak a nyelvjátékok, akkor változnak a fogalmak, és a fogalmakkal a szavak jelentései.

66. A valóságra vonatkozó állításokat teszek, melyek különböző mértékben bizonyosak. Hogyan mutatkozik meg a bizonyosság mértéke? Milyen következményei vannak?
Lehet szó például az emlékezet vagy az érzékelés bizonyosságáról. Lehetek biztos a dolgomban, s mégis tudhatom, milyen vizsgálat bizonyíthatná a tévedésemet. Például egészen bizonyos vagyok egy csata évszámában, de ha más évszámot találnék egy ismert történeti munkában, akkor megváltoztatnám véleményemet, és ettől még nem bizonytalanodnék el minden ítéletemben.

67. El tudnánk-e képzelni egy embert, aki újra és újra téved ott, ahol mi a tévedést kizártnak tartjuk, és nem is találkozunk vele?
Például ugyanazzal a biztonsággal (és annak minden jelével) mondja, mint én, hogy ő itt és itt lakik, ilyen és ilyen korú, ebből és ebből a városból jött stb., de téved.
De akkor hogyan viszonyul ehhez a tévedéséhez? Mit tételezzek föl?

68. A kérdés: mit mondjon itt a logikus?

69. Azt mondanám: „Ha ebben tévedek, akkor nincs biztosítékom arra, hogy bármi, amit mondok, igaz.” Ám egy másik ember ettől nem fogja ezt mondani rólam, s én sem egy másikról.

(Ludwig Wittgenstein: A bizonyosságról,
ford.: Neumer Katalin, Európa, 1989, 26–27.)