sziklafalon az ifjú nyár kedves melege száll a csendhez.
nehéz, ami tovatűnt; lecsüng a kéz.
sörényét, fényét minden levél
— senki, senki —
meglebbenti.
a szél alatt hajad és a szinva-patak.
hogy fakad köveken nevetés?

szeretlek téged,
egyaránt üregeiben fondor magányt, a mindenséget.
robajától futsz tova, távol.
sikoltom: égbolton édes mostoha!

a gyermek, a hallgatag vermek, a termek
nyugalmat szeretnek,
meg nem halnak.
szavad a föld, a savak.
belemartalak — szép alak —, kitölt.

elvonulnak fülemben, lehullnak.
szememben a csend leng.
kezed finom erezet, földereng.

anyag vagyok én?
metsz és alakít fény, tünemény?
a semmiség ködén lankás tájait az ige —
rejtelmeibe’ rózsabokrok reszketnek szüntelen?
hogy szerelem legyen?
talaját át meg át, finom fonalát bontva?
bogját, raját? (saját?)

susogják, boldogan halad alagútjain a salak,
kútjain emelkednek benned gyárak;
állat, bogár, hínár és a jóság
borong, bolyong.

örökkévalóság.

vérdarabok hullnak eléd: szavak.
dadog a tiszta beszéd;
újjászülnek, fölkészülnek, hogy elnémuljanak.
mind kiált.

embernek kiszemelnek, te lágy ágy.

magadba’ ég, érceiben nagy fényesség.
azt hiszem, csattog a szívem.

(megyek utánad, meg is talállak.
lángoló arc, meg is szólalsz:
fürödj meg!
törülközz meg!
enyhítse étvágyad az ágyad!)

(2005)