kklóóór

— Nem tudom végigcsinálni.
— De igen.
— Nem. Tele van vérrel a Hold! Érzem, szinte látom.
— Hagyjuk ezt az ócska zsici nyavajgást! Keményítsd meg magad, te  fasz  anyámasszony katonája! Jobb, ha elkezded. A bennszülöttek már nyugtalanok.
 

„A vörös csak egy szó” — állítja Ben Vautier, de hát szavakkal vagyunk körbevéve, azokból építkezünk; és persze azt is rég tudjuk, hogy a szín csak egy érzet, az elme egyik reakciója a fényre. A vörös a szivárvány első színe, azaz a fénytörés által legkevésbé eltérített, legnagyobb hullámhosszú és legkisebb frekvenciájú, legjelenték­telenebb fotokémiai hatású látható fény színe, alapszín. Figyelmeztet, tilt, jelentőséget tulajdonít, szenvedélyt jelez és szít — a vörös eredendően a vértől elszíneződött dolgokat jelölte. A vörös csak egy szó.

„A fekete csak egy szó” — folytatja Ben, csakhogy a fekete valójában nem is szín, hanem a fény (érzékelésének) teljes hiánya (igaz, Jacques Roubaud beszél fekete fényről: „csak fekete fényben tűnnek föl számunkra a teljes színek”; bár ezt ugyanabban a vonatkoztatási rendszerben helyezi el, mint azt a kijelentését, hogy „»a fény színtelen« — ha ez így van, akkor abban az értelemben, ahogyan a számok színtelenek”). A fekete test nem sugároz és nem is ver vissza semmilyen látható fényt, minden hullámhosszú fényt elnyel. Ennek ellenére mértékletesség, elegancia és tekintély jár nyomában, meg gyász és fájdalom, titokzatosság és kétely. A fekete lyuk az a hely, ahol együtt van a soha és a mindig, a mindenütt és a sehol — maga a mindent magába foglaló semmi. A fekete nem csak egy szó.

„Látok egy vörös ajtót, feketére fessék! Váljék feketévé mindeféle festék!” — húszegynéhány éve, amikor először hallottam ezt, azt hittem, sosem feledem el. Most meg azt hiszem, bármit bármikor elfelejthetek csak úgy, dr. Alzheimer. Meglehet, erre sem fogok emlékezni, legyen ronda vagy akár gyönyörű, mint véletlenül kitörölt levél, megszűnt postafiók, postaládáról lekapart név — pedig bizony kötelező feladat az emlékezés. Félkomfortos önérzet, pszichológiai hadviselés, egymásra számolunk, de sőt a Holdig fröccsen a sár; végül mindannyian pelenkában végezzük.

Dilatál az idő (nincs korlátozva, „bármit bármikor elkezdhetsz; például most”), kinek erre, kinek arra telik, múlik („nincsenek szabályok erre sem”) — magával húzza a teret, a terét is —, ahová meg nem vezet út, oda tábla sem kell természetesen. Néha rengeteg dolog történik körülöttünk, csak épp nem tudunk róla; legyen véletlen vagy előre megtervezett, nincs semmi, amit tehetnénk ellene. Van, hogy csak úgy szembejön velem az utcán az életem, mosolyog (valószínűleg gúnyosan), köszön (talán kényszeredetten), és nem történik semmi — állítólag félúton találkozunk, és csak az marad, hogy túl sokan még mindig ugyanolyan kicsinyesen behelyettesíthetőnek tartják a világot, világokat. „Lehetsz mérges, mint egy veszett kutya, amiatt, hogyan alakultak a dolgok, szitkozódhatsz, átkozhatod a sorsot; de amikor a végére érsz, tudnod kell ezeket elfelejteni.” És nem az, hogy „több véleményem is van, de egyikkel se értek egyet”, hanem hogy adott esetben még a gyomrom sem fordulhat föl nyugodtan, fenntartások nélkül, maradéktalanul, háborítatlanul.

Van, aki arra születik, hogy a folyóparton üldögéljen. Van, akibe folyton belecsap a villám. Van, akinek a zenei hallása kiváló. Van, aki művésznek születik; van, aki úszik; van, aki gombokat gyárt; van, aki Shakespeare-t szaval. Vannak született anyák. És van olyan ember, aki táncol.
 

„Ne a tengert okold. / Ő hurcolja az összes terhet, / Hordja a kincset és a szennyet. / Pletykát hordoz, / És nevetést, / Imát is hoz, / Meg bódult hebegést. / Őrült vagy gyermeki / Csacsogás az, mindegy; / Habjának mindez egyre megy. / És ne okold a szelet.”

(Clive Barker: Abarat — Varázsórák, véres éjek,
Metropolis Media, 2009, 298.)
 

Szeretném néha nyugodtan kimondani, hogy az álom velem jár; ám ez csak ritkásan, megszorításokkal állítható. Nyilván van, amit az ember nem akar látni, amit ki kell tépni a földi élet húsából — vagy másképp mondva: kiradírozni az eseményhorizontról, leszedni azt a fránya pontot az i-ről. (Mantrázós lelkületűeknek: A világ így ér véget, a világ így ér véget, a világ így ér véget — nem bummal, csak nyüszítéssel.)

Ahová nem vezet út, oda tábla sem kell: éppen az állította (abszolút tévesen), hogy nem akarok élni („hogy akarsz-e élni, mindketten tudjuk, hogy nem” — épp csak a kosztolányis, a „fiam” hiányzott), aki elvett egy életet tőlem, én pedig vissza akartam azt kapni, hát megtettem a legtöbbet, amit ezért tehettem: nem tettem semmit. Diadalmas vereség, ha hiábavalóság volt? Mindenesetre múlt idő, hangsúlyosan. (És még csak nem is beszéltem mindenről, nem is fogok — félkomfortos önérzet, pszichológiai hadviselés, egymásra számolunk —, még Wittgenstein létrájáról sem; bár ne lenne kötelező feladat az emlékezés.)
 

Mintha a rázás sírna, érzelgős csillagok hullanak le az égről: a fekete lyuk olyan égitest, amelynek felszínén a szökési sebesség eléri vagy meghaladja a fénysebesség értékét, érthetőbben fogalmazva: a téridő ama tartománya, ahol olyan erős a gravitáció, hogy még a fényt sem engedi el, végtelenhez nagyon közeli sűrűségű és téridő-görbületű eseményhalmaz, melyből nem távozhat senki és semmi, azaz a fekete lyuk az a hely, ahol együtt van a soha és a mindig, a mindenütt és a sehol. Körmönfontabb megfogalmazás szerint a hatalmas tömeg olyan roppant sűrűségű, és ennek megfelelően olyan kicsi, hogy elfér az általa létrehozott eseményhorizontban — az eseményhorizont az a határfelület, melyen túl bármi történjék is (vagy épp ne történjék semmi), a kívül tartózkodó megfigyelőre semmiképp nincs hatással, aki emiatt nem is funkcionál megfigyelőként, léte ez esetben merőben funkcionális. („Az eseményhorizont tehát bizonyos értelemben úgy működik, mint egy féligáteresztő membrán: a bátor űrhajós be tud ugrani, de utána nem tud hazatelefonálni, hogy milyen odabent” — a helyzetet azonban tovább bonyolítja, hogy a gravitációs tér hatására beálló idődilatáció azt eredményezi, hogy az űrhajós tulajdonképpen soha nem halad át az eseményhorizonton. Pontosabban az a pillanat, amikor áthaladna rajta, mindig a jövőben marad, és sosem kerül át a múltba, mert bár a távoli megfigyelő szemszögéből látszik, hogy az eseményhorizonthoz közelítve az űrhajós egyre lassabban halad, odaérve viszont „kimerevedik a kép”; az űrhajós pedig azt tapasztalja, hogy az előtte lévő eseményhorizonttól mindig távol marad, hiába halad folyamatosan felé, hiába közelíti meg egyre jobban és jobban.)
 

Tegnap egész délelőtt függőleges vonalakat húztam egy papírlap adott területére egy erősen kifogyóban lévő fekete filccel. Nem ragaszkodás, sem kémia, csak sejtelmesen, rugalmasan hozzáidomult viselkedésem a külvilághoz (de persze a megfigyelő óhatatlanul megváltoztatja a megfigyelése tárgyát, erről szavalt már Heisenberg is), és közben arra gondoltam, hogy a saját tengelye körül forgó fekete lyuk bizony fel is csavarja, magával is vonszolja a téridőt — mint egy számottevő kiterjedéssel nem rendelkező gombolyagba tekeredik bele a közelítő, már gravitációs mezejébe befogott anyag. Azonban a legfrissebb adatok, a legújabb számítások szerint mégis lehet kiút az eseményhorizont mögül: a pörgő fekete lyuk körüli akkréciós („anyagbefogási”) korongra merőleges tengely mentén az energia anyaggá alakulhat, s „megszökhet”. Ha pedig a lyukba beeső anyag információi valóban húrvibrációkba kódolódnak, mint azt a legoptimistább feltételezések sejtetik, akkor azok az energiakisugárzáskor szintén megszökhetnek — örvendjünk eme különösen szerencsés eset lehetőségének, amikor a mindent magába foglaló semmi (az elleplezett szingularitás, a saját eseményhorizontjával takart fekete lyuk) mégis elereszt valamit, ami messze nem „bármi”, hanem valóban valami — a húrvibrációk pedig minden bizonnyal visszakódolhatók eredeti információkká; túlélhető ügy, és persze köszönet a szögekért.

A papíron pedig végül egy majdnem homogén faktúra bontakozott ki, mint egy hideg pardon; a szív az észnek szalutál, s mint kávéfőzőből a penész, lassan kifő belőlem minden.
 

„S képzeljétek, jövő nyáron, / eljött hozzám ákombákom: / s visszaadta nagykabátom!”
 

(Zelk Zoltán és Melinda)