„A vörös csak egy szó” — állítja Ben Vautier, de hát szavakkal vagyunk körbevéve, azokból építkezünk; és persze azt is rég tudjuk, hogy a szín csak egy érzet, az elme egyik reakciója a fényre. A vörös a szivárvány első színe, azaz a fénytörés által legkevésbé eltérített, legnagyobb hullámhosszú és legkisebb frekvenciájú, legjelentéktelenebb fotokémiai hatású látható fény színe, alapszín. Figyelmeztet, tilt, jelentőséget tulajdonít, szenvedélyt jelez és szít — a vörös eredendően a vértől elszíneződött dolgokat jelölte. A vörös csak egy szó.
„A fekete csak egy szó” — folytatja Ben, csakhogy a fekete valójában nem is szín, hanem a fény (érzékelésének) teljes hiánya (igaz, Jacques Roubaud beszél fekete fényről: „csak fekete fényben tűnnek föl számunkra a teljes színek”; bár ezt ugyanabban a vonatkoztatási rendszerben helyezi el, mint azt a kijelentését, hogy „»a fény színtelen« — ha ez így van, akkor abban az értelemben, ahogyan a számok színtelenek”). A fekete test nem sugároz és nem is ver vissza semmilyen látható fényt, minden hullámhosszú fényt elnyel. Ennek ellenére mértékletesség, elegancia és tekintély jár nyomában, meg gyász és fájdalom, titokzatosság és kétely. A fekete lyuk az a hely, ahol együtt van a soha és a mindig, a mindenütt és a sehol — maga a mindent magába foglaló semmi. A fekete nem csak egy szó.
„Látok egy vörös ajtót, feketére fessék! Váljék feketévé mindeféle festék!” — húszegynéhány éve, amikor először hallottam ezt, azt hittem, sosem feledem el. Most meg azt hiszem, bármit bármikor elfelejthetek csak úgy, dr. Alzheimer. Meglehet, erre sem fogok emlékezni, legyen ronda vagy akár gyönyörű, mint véletlenül kitörölt levél, megszűnt postafiók, postaládáról lekapart név — pedig bizony kötelező feladat az emlékezés. Félkomfortos önérzet, pszichológiai hadviselés, egymásra számolunk, de sőt a Holdig fröccsen a sár; végül mindannyian pelenkában végezzük.
Dilatál az idő (nincs korlátozva, „bármit bármikor elkezdhetsz; például most”), kinek erre, kinek arra telik, múlik („nincsenek szabályok erre sem”) — magával húzza a teret, a terét is —, ahová meg nem vezet út, oda tábla sem kell természetesen. Néha rengeteg dolog történik körülöttünk, csak épp nem tudunk róla; legyen véletlen vagy előre megtervezett, nincs semmi, amit tehetnénk ellene. Van, hogy csak úgy szembejön velem az utcán az életem, mosolyog (valószínűleg gúnyosan), köszön (talán kényszeredetten), és nem történik semmi — állítólag félúton találkozunk, és csak az marad, hogy túl sokan még mindig ugyanolyan kicsinyesen behelyettesíthetőnek tartják a világot, világokat. „Lehetsz mérges, mint egy veszett kutya, amiatt, hogyan alakultak a dolgok, szitkozódhatsz, átkozhatod a sorsot; de amikor a végére érsz, tudnod kell ezeket elfelejteni.” És nem az, hogy „több véleményem is van, de egyikkel se értek egyet”, hanem hogy adott esetben még a gyomrom sem fordulhat föl nyugodtan, fenntartások nélkül, maradéktalanul, háborítatlanul.
Van, aki arra születik, hogy a folyóparton üldögéljen. Van, akibe folyton belecsap a villám. Van, akinek a zenei hallása kiváló. Van, aki művésznek születik; van, aki úszik; van, aki gombokat gyárt; van, aki Shakespeare-t szaval. Vannak született anyák. És van olyan ember, aki táncol.
új kommentek