Szeretném néha nyugodtan kimondani, hogy az álom velem jár; ám ez csak ritkásan, megszorításokkal állítható. Nyilván van, amit az ember nem akar látni, amit ki kell tépni a földi élet húsából — vagy másképp mondva: kiradírozni az eseményhorizontról, leszedni azt a fránya pontot az i-ről. (Mantrázós lelkületűeknek: A világ így ér véget, a világ így ér véget, a világ így ér véget — nem bummal, csak nyüszítéssel.)

Ahová nem vezet út, oda tábla sem kell: éppen az állította (abszolút tévesen), hogy nem akarok élni („hogy akarsz-e élni, mindketten tudjuk, hogy nem” — épp csak a kosztolányis, a „fiam” hiányzott), aki elvett egy életet tőlem, én pedig vissza akartam azt kapni, hát megtettem a legtöbbet, amit ezért tehettem: nem tettem semmit. Diadalmas vereség, ha hiábavalóság volt? Mindenesetre múlt idő, hangsúlyosan. (És még csak nem is beszéltem mindenről, nem is fogok — félkomfortos önérzet, pszichológiai hadviselés, egymásra számolunk —, még Wittgenstein létrájáról sem; bár ne lenne kötelező feladat az emlékezés.)
 

Mintha a rázás sírna, érzelgős csillagok hullanak le az égről: a fekete lyuk olyan égitest, amelynek felszínén a szökési sebesség eléri vagy meghaladja a fénysebesség értékét, érthetőbben fogalmazva: a téridő ama tartománya, ahol olyan erős a gravitáció, hogy még a fényt sem engedi el, végtelenhez nagyon közeli sűrűségű és téridő-görbületű eseményhalmaz, melyből nem távozhat senki és semmi, azaz a fekete lyuk az a hely, ahol együtt van a soha és a mindig, a mindenütt és a sehol. Körmönfontabb megfogalmazás szerint a hatalmas tömeg olyan roppant sűrűségű, és ennek megfelelően olyan kicsi, hogy elfér az általa létrehozott eseményhorizontban — az eseményhorizont az a határfelület, melyen túl bármi történjék is (vagy épp ne történjék semmi), a kívül tartózkodó megfigyelőre semmiképp nincs hatással, aki emiatt nem is funkcionál megfigyelőként, léte ez esetben merőben funkcionális. („Az eseményhorizont tehát bizonyos értelemben úgy működik, mint egy féligáteresztő membrán: a bátor űrhajós be tud ugrani, de utána nem tud hazatelefonálni, hogy milyen odabent” — a helyzetet azonban tovább bonyolítja, hogy a gravitációs tér hatására beálló idődilatáció azt eredményezi, hogy az űrhajós tulajdonképpen soha nem halad át az eseményhorizonton. Pontosabban az a pillanat, amikor áthaladna rajta, mindig a jövőben marad, és sosem kerül át a múltba, mert bár a távoli megfigyelő szemszögéből látszik, hogy az eseményhorizonthoz közelítve az űrhajós egyre lassabban halad, odaérve viszont „kimerevedik a kép”; az űrhajós pedig azt tapasztalja, hogy az előtte lévő eseményhorizonttól mindig távol marad, hiába halad folyamatosan felé, hiába közelíti meg egyre jobban és jobban.)
 

Tegnap egész délelőtt függőleges vonalakat húztam egy papírlap adott területére egy erősen kifogyóban lévő fekete filccel. Nem ragaszkodás, sem kémia, csak sejtelmesen, rugalmasan hozzáidomult viselkedésem a külvilághoz (de persze a megfigyelő óhatatlanul megváltoztatja a megfigyelése tárgyát, erről szavalt már Heisenberg is), és közben arra gondoltam, hogy a saját tengelye körül forgó fekete lyuk bizony fel is csavarja, magával is vonszolja a téridőt — mint egy számottevő kiterjedéssel nem rendelkező gombolyagba tekeredik bele a közelítő, már gravitációs mezejébe befogott anyag. Azonban a legfrissebb adatok, a legújabb számítások szerint mégis lehet kiút az eseményhorizont mögül: a pörgő fekete lyuk körüli akkréciós („anyagbefogási”) korongra merőleges tengely mentén az energia anyaggá alakulhat, s „megszökhet”. Ha pedig a lyukba beeső anyag információi valóban húrvibrációkba kódolódnak, mint azt a legoptimistább feltételezések sejtetik, akkor azok az energiakisugárzáskor szintén megszökhetnek — örvendjünk eme különösen szerencsés eset lehetőségének, amikor a mindent magába foglaló semmi (az elleplezett szingularitás, a saját eseményhorizontjával takart fekete lyuk) mégis elereszt valamit, ami messze nem „bármi”, hanem valóban valami — a húrvibrációk pedig minden bizonnyal visszakódolhatók eredeti információkká; túlélhető ügy, és persze köszönet a szögekért.

A papíron pedig végül egy majdnem homogén faktúra bontakozott ki, mint egy hideg pardon; a szív az észnek szalutál, s mint kávéfőzőből a penész, lassan kifő belőlem minden.